Orbán Irma – az Óbecse-i (Bácska) illetőségű úrihölgy – 1904 nyarán töltött négy hetet a Stájerlaki üdülőben, ahonnan több kiránduláson vett részt. Élményeit papírra vetette, melyeket a temesváron kiadott Délmagyarországi Közlöny 1904 szeptember 24 és 25-i számaiban tett közzé. Az írásokat dokumentumértékű tartalmukra való tekintettel közöljük újra.
 
 
 
 
 
Orbán Irma
 
 
 
 
 
A magyar Svájc II.
 
 
(Útiképek Stájerlak-Anináról)
 
 
 
 
Aninának nagyon kevés kiránduló helyei vannak: a vadregényes Kígyóhegy a Cigány-úttal, egy gyönyörű völgykatlan, egy magas hegycsúcson a kilátótorony, honnan letekintve Anina, Stájerlak s a nyaraló megkapó látképe gyönyörködtet, továbbá az Izvornici kutacska, Margittás, Rablómező, stb. Legérdekesebb s a természet remek alkotása a Bohny-tárna a cseppkőbarlanggal. Minden átmenet nélkül a meleg völgyből hirtelen fagyos légkörbe lépünk. Kabátjainkat magunkra öltve, mentünk az óriási barlangnyílás felé. A kristályvízen keresztül, mely belülről rejtélyes csobogással jő, minden legapróbb homokszem látható és oly hideg, hogy a kéz megdermed benne. Jó íze miatt egész Anina, csatornahálózattal levezetett vizét issza. Lefolyása mentén óriási, ernyőnagyságú levelek tenyésznek. Találtunk rajta kis tutajfélét, melynek segélyével bejutottunk az elég mély vízen keresztül a cseppkőbarlangba.
Égő fáklyával haladtunk itt tovább egyik remek cseppkő-állománytól a másikig. Ekkor láttam csak, hogy a természet a leg­nagyobb mester. Itt egy valóságos gótstílű templom áll előttünk s bámulatba ejt finom kis tornyocskáival, majd egy hatalmas fenyőfa tűnik fel, mely világításnál úgy ragyog, mint mikor a hóval fedett galyakat a napsugár éri. Aztán egy hatalmas orgona, melynek cseppekből alakult sípjait emberi kéz sem alkothatja mesteribb módon. Majd egy pap oldalvást két ministránssal. Persze a képzelőtehetség azzá egészíti ki a cseppkőképződményeket. Most olyan helyre értünk, hol neveket találunk feljegyezve. Köztük egy dátumot még 1700-ból, aztán BONÁZ püspök nevét s más nevezetesebb neveket. (...) Mintegy két óráig barangoltam e járatlan helyeken, mikor az ott tanyázó síri csend, a gyér világosság s a nyomasztó, nyirkos légkör félelembe ejtett. Brrr ! Szinte borzadtam s kérve-kértem útitársaimat, hogy térjünk vissza. S midőn ismét hallottam a kedves madárdalolást, láttam a mosolygó napsugarat és élveztem, annak hatékony melegét és midőn a kies völgy felől az enyhe szellő fenyőillatot hozott felém, felléleg­zettem s őszintén megvallom: boldog valék.
Egy jól elköltött ozsonna után még egy ideig csolnakázgattunk a BOHNY vizén, s estefele útnak indultunk a fenyves, sziklás hegyi ösvényen. Egyedül voltunk. Csak néha bukkant elő egy-egy kiváncsi őzike, hogy ismét eltűnjön a bozótban. Órák hosszán át mendegéltünk s nem éreztünk fárdtságot, pedig meredek hegyekre fel, mély völgybe le vezettek útaink de mikor oly kellemes, tiszta a lég, oly sok a változatosság! Itt, egy szép puha gyöpös tisztás kínál nyugvó helyet, majd egy sűrű fák s kuszált bokrok között bujkálunk, néhol hatalmas sziklatömbök nőnek ki a földből s amint tovahaladunk közöt­tük egy kis forrás siet előttünk utat törve magának a zöld mohával tarkított kőzeteg közt. Mindez csalogatja az embert egyre beljebb az erdők hűvös rejtekébe s elfeledünk minden fáradalmat.
Egy másik kirándulásunk az úgynevezett bozovicsi út volt, melyet kocsival tettünk meg. Anináról Bozovicsig kocsizni minden­képpen gyönyörűség! Reggel fél öt órakor indultunk el s fél tíz órakor érkeztünk Bozovicsra. Innen még egyszer annyi távolságra van Herkulesfürdő. Mihelyt Stájerlakot elhagytuk, kezdődött a vadregényes táj. Hol sűrű erdő között vezet utunk, hol meg kopár sziklák merednek ég felé, másutt meg csaknem legördüléssel fenyegetnek.
 Egy helyen különösen szembetűnő a sziklák veres színe s innen: Vörös szikla a neve. Majd egy óriási sziklahasadék nyit utat, majd meg boltívben hajlik fölénk oly közelségben, hogy kinyújtott karral elérhetni. Másutt egy felhőpihentető szikla ormán, mint egy hajdani kápolna romjai, állanak a kőzetegek. A rémítő magasságban lévő csúcsra merész kezek egy fakeresztet állítottak s ez még titokzatosabbá teszi e ritka látványt. Lenn a hegyoldalban pedig egykor katonaság tanyázott; terméskőből alkotott tanyájának falai szerteomolva hevernek.
            Élénk ellentétet képez a két szembenlévő oldal. Itt puszta sziklatömbök bámulatra méltók a maguk zordonságában, amott pedig puha gyöp vagy sűrűlombos fák, közbe fenyvesek borítják a magasabbnál-magasabb hegyeket, melyeken gyönyörrel telik meg a mohó szem. Köztük szép völgy vezet a mi kocsiutunkkal. Az én figyelmemet állandóan az utunk mentén haladó kristálypatak kötötte le. Hol a felszínen folydogált minden meder nélkül, hol meg rejtélyes mélységben szikla­partok között csörgedez, melyeknek kivájt alja arra enged következ­tetni, hogy azt a víz már évszázadok óta mossa, mossa... A mentén áll egy csinos erdészlak. Az erdész gyermeke körülbelül 8 – 10 éve a vízbe fúlt; a végzetes helyet egy a forrásba állított kőkereszt a név és a szerencsétlen eset felelmlítését jelzi. Néhány forrásnak csak keskeny útja látható, mert vize az idei szárazság miatt kiapadt.
            Most utunkról balra térünk, hogy Ponyászkát megtekinthessük. Ez a többszörös milliomos, kőbánya és erdők tulajdonosának: BIEBL Jánosnak az uradalma. Van itt óriási fatelep, fűrész-, asztalos-műhelyek, vendéglő, irodák, postahivatal s temérdek lakóház. Rengeteg, példásan gondozott gyümölcsös, továbbá veteményes kert, majd egy hídon át zöld lombbal befutott kapuhoz értünk; a zöldből csak alig kandikált ki a kedves hívó szózat: "Isten hozott !". Bementünk s mintha más világba jutottunk volna, egyszerre megváltozott minden. A levegő, az út, a környezet, mi magunk, mert áthatva a gyönyör érzetétől, konstatáltuk, hogy egy földi paradicsomba vetődtünk, mely ide van rejtve mélyen a hegyek közé. Ide nem hatol be a perzselő meleg, a pusztító szárazság, a tikkasztó szirokkó. Itt örökös tavasz ural­kodik. A bemenetnél szépen faragott kőkereszten BIEBL János neve olvasható. Látunk viruló rózsákat, majd egy széles tó tűnik elő melynek tükrén fehér hattyúk úszkálnak, büszkén tartva karcsú nya­kukat; közbe zöld nagy levelek közül egy-egy hófehér tavirózsa nyújtja ki kandi fejecskéjét. Itt kis fehér pavillonok, ott fehér padok látszanak. Egy helyt művirágokból mesteri módon s nagyszerűen kiállítva, a magyar címert látom s körülte virág betűkkel ez oIvasható: "Éljen a haza!". Óh, ekkor elragadtatásom tetőpontjára lépett. Felébredt bennem a honszeretet magasztos érzése s megelégedéssel telt el szívem, hogy itt, ebben az elszigetelt, köl­tői kis fészekben is ily fényes tanujelét adják a hazaszeretetnek. Ilyenként a szebbnél szebb műültetvények között fehér szobrok tűnnek ki, majd kis lugasokat látunk egészen fahéjból összeállítva, piramisszerű virágtartókat cseppkövekből s itt-ott egy fehér házikót. Fő a János-lak. Aztán következik a Júlia-lak, majd a Zsigmond-lak, Sándor-lak, egy kis játékház, továbbá ismét egy tó, a fürdőtó. Rajta tiszta fehér híd vezet keresztül s fehér csolnakok vesztegelnek a révben; a parton fürdőkabinok állanak, fehér tekepálya is van ott, stb. Szóval minden hófehér s gyönyörű viruló zöld. Az erdőbe gondo­zott utak vezetnek. Az egyiken harangjáték van felállítva. A leg­gyöngébb szellő érintésére a különböző nagyságú üvegharang csengése a legidillikusabb összjátékká olvad. Egy szép helyen letelepedtünk s a főkertésztől, ki vezetőnk vala, képeslapokat vettünk; de az itt uralgó fényt és pompát ecsetelni lehetetlenség! – Írtunk s két órai tartózkodás után fájó szívvel búcsúztunk ettől az édentől, melyben kizárólag a BIEBL-család és rokonai nyaralnak, néha 50 – 60 személy.

Közli: Pálkovács István

Forrás: Útjelző  VI. évfolyam 21. szám  2006 június, az ERDÉLYI  KÁRPÁT EGYESÜLET Bánsági Osztályának honlapjáról.