Magyar vonatkozású emlékek

Oravicabányán és vidékén

A Bánsági Érchegység egyik festői völgyében, az Oravica patak mentén húzódik a mai Oravicabánya. A név szláv eredetű, dióval benőtt helyet jelöl. Bár a szomszéd völgyben fekvő Csiglóbánya (Csiklova) a középkori iratokban többször szerepel (1367, 1464, 1547) mint királyi birtok és bányatelepülés, Oravicabányáról eddig a történészek nem találtak középkori adatokat. Azt is tekintetbe kell vennünk, hogy Krassó vármegye magyar települései a török uralom alatt megsemmisültek. Neveik csak az oklevelekben maradtak fenn.
A bécsi udvar már 1719-ben, tehát azonnal a pozserováci béke után, 13 tiroli bányászt küld e vidékre a törököktől elhagyott bányák felkutatására. Ezidőtájt a mai Románoravicának 77 háza volt. Az 1738-1739-es török betöréskor a települést feldúlják és a kis fatemplomot a bentlevő menekültekkel felgyújtják. Az 1740-es éveket követő újjáépítés alkalmával az új barokk templom homlokzatára, egy falmélyedésbe, Szent István király szobrát helyezik el. Ez ma is látható, de csak a katolikus egyház szentjeként, királyi jelvények nélkül. Az országalmát, jogart és keresztet a koronáról 1919 után el kellett távolítani.
A bánsági bányavidéket is a Habsburg birodalomban érvényes maximiliáni bányatörvény szerint irányították. A réz stratégiai jelentősége miatt, az Érchegység közepén elhelyezkedő Oravicabánya gyors fejlődésnek indul. A bécsi udvar a bányaterületeket magánkézbe adja és így fejlődik ki a bányapolgárság. E polgárok bányatársaságokba tömörülnek és megkísérlik érdekeiket az állami monopóliummal szemben megvédeni, mely a réz átvételekor az árakat megszabta. Bécs minden lehető eszközzel igyekezett a rebellis magyarok letelepedését a Temesi Bánságban megakadályozni. Mégis találunk Oravicabányán magyar eredetű bányapolgárokat.
Említésre méltó e bányapolgárok közül a Fülepp család, mely számos kincstári tisztviselőt adott a felvirágzásnak induló Krassó vármegyének. Fülepp József 1786-ban született Miskolcon, jogi pályára lépett, és Oravicabányára telepedvén hamarosan az oravicai Bányaegyesület ügyviselője (jogtanácsosa) lett. Később Krassó vármegye táblabírája és a bányatörvényszék tagja. Fülepp József a bányászati szaknyelv magyarosítását és magyar ásványgyűjtemény megteremtését tűzte ki céljául. A Magyar Tudós Társaság Évkönyveinek tanúsága szerint, Fülepp József táblabíró, Széchenyi István közbenjárására adta be bányászati műszógyűjteményét, amiért 1835. szeptember 12-én „honi” levelező taggá választották. Ásványgyűjteményét, az ásványok magyarított neveivel az Akadémiának adományozta. Fülepp József 1847. július 17-én hunyt el Temesváron, fiaira hagyva haladó politikai elveit és tántoríthatatlan hazafiasságát.
Legidősebb fia, Lipót, már Oravicán született 1809-ben, a szabadságharc és a Kossuth-emigráció egyik jelentős alakja. Madarász László, délvidéki postakormánybiztos, álladalmi tanácsos, Krassó vármegye és a Végvidék kormánybiztosa 1849-ben. Szerepe volt 1849-ben apósával, Hoffman Zakariás bányatulajdonossal együtt, a Szent Korona elrejtése körüli bonyodalmakban. 1858-ban hazatér és ismét bekapcsolódik a politikai életbe.
Fülepp József második fia, Sándor, ugyancsak képviselő volt a szabadságharc idején. Nevét azonban nem politikusi, hanem bányászati szakírói tevékenysége tette ismertté. 1848. március 24-én adta nyomdába Bécsben, Marquart Frigyessel együtt írott munkáját, melyben a bánsági bányászat múltjával és jelenlegi helyzetével foglalkoznak. Könyvüket Kossuthnak, a haza, a polgárság és az ipar igaz barátjának ajánlották.
A harmadik fiú, József, a szabadságharc idején honvédtiszt volt, a negyedik, Ferenc, mérnök és matematikus lett, a legkisebb, Lajos pedig bányamérnöknek tanult Selmecbányán. Oravicabányán a Fülepp család rokonságba került a német eredetű Hoffman, Maderspach, Fitz és Bibel családokkal, továbbá a magyar Horváth famíliával. A Horváth család tulajdonába volt a Szent Erzsébet aranybánya Oravicán. A Maderspach család, bár Stájerországból származott, magyarnak vallotta magát, és ezt az 1848-1849-es szabadságharc idején be is bizonyította. Itt említjük meg Maderspach Ferencet, Fehértemplom hős védőjét, Maderspach Károlyné ruszkabányai nyilvános megvesszőztetését, Maderspach Károly önkezű, de hősi halálát, és a két Maderspach fiút, akik 16-18 évesen közlegényként harcoltak a szabadságharcban. Az egész Érchegységben elterjedt Maderspach családnak Oravicabányán volt a fészke, amint azt a plébánia anyakönyvei és az oravicai temetőben található Maderspach sírok is igazolják.
A március 15-i pesti eseményeknek hírére, a Pesti Hírlap tudósítása szerint, 1848. április 9-én népgyűlést rendeztek Oravicabányán, melyen a bányászokkal együtt a bányatulajdonosok is résztvettek. A gyűlés után küldöttséget menesztettek Gränzenstein bányaigazgatóhoz, kérve, hogy a jövőben a bányatörvényszék ülésein négy bányász képviselő is részt vehessen. Oravicabányán az 1848-1849-es szabadságharc idején nem játszódtak le oly tragikus események, mint Resica- vagy Boksánbányán, Oravica nem lévén stratégiai fontosságú. Oravicabányán is megalakult a polgárőrség. 1848 őszén, egy Fehértemplom felé menetelő honvéd alakulat bevonul Oravicára, de mivel a környező hegyeket megszálló határőrök visszavonulnak, ez alkalommal összeütközésre nem kerül sor. Gränzenstein Gusztávot Gracza György történetíró így jellemzi: „Gränzenstein Gusztáv oravicai bányaigazgató. Ritka műveltségű ember, jó hazafi, ki nagy buzgalmat fejtett ki az Alvidéken. Főképp neki köszönhető, hogy a szerblakta vidéken 1848. június végén immár kétezer nemzetőr állt fegyverben. Érdemeit még növelte, hogy a bányamívelés eszközeit lőszerek készítésére, sőt kisebb ágyúk öntésére használta.”

Az elvonuló honvédekhez több oravicai fiatal csatlakozott önkéntesként.
Itt említjük meg Knoblauch Ágostont, aki kisegítő gyógyszerészként tevékenykedett a szabadságharcban. A világosi fegyverletétel Temesvár alatt érte, hol Bem seregében tábori gyógyszerész volt. Temesvárról Bécsbe szökött, ott bujdosott, és csak 1855-ben tudta befejezni gyógyszerészeti tanulmányait. Hazatérve Oravicabányára, folytatta édesapja gyógyszerészeti hivatását.
A honvédség kötelékében teljesített szolgálatot egy Oravica melletti földbirtokos: gróf Ferdinand Anton von Bissingen-Nippenburg (1820-1893), kit a szabadságharc után, mint kegyvesztett személyt hét évi várfogságra ítéltek. Kiterjedt birtokait és vagyonát fogsága alatt a császáriak által kinevezett krassói főispán, Emanuil Gojdu igazgatta. A kiegyezés után bekapcsolódott a politikai életbe, és mint a felsőház örökös tagja és császári és királyi kamarás tevékenykedett. Gróf Bissingen-Nippenburg alapító tagja volt az oravicai Aranykörnek és a magyar tannyelvű gimnázium életrehívásában is tevékenyen részt vett. 1893-ban hunyt el Oravica melletti, jámi birtokán.
1849 májusában Fiesler osztrák császári kapitány 1300 katonával és határőrrel Fehértemplom felé nyomul. Asbóth Lajos a déli hadtestparancsnok 800 honvédet küld a császáriak ellen, de az Oravica felett elterülő marillai magaslaton a honvédek vereséget szenvednek, és visszavonulásra kényszerülnek. A szájhagyomány szerint, e honvéd csapatban szolgált hadnagyként a költő Arany János, de ez nem felel meg a valóságnak, pedig a házat is tudni vélik, ahol a költő állítólag megszállt a csata előtt.
Évekkel ezelőtt, irányossy Knoblauch Ágoston gyógyszerésszel az oravicai katolikus temetőbe látogattam. A Knoblauch család már 1768-tól tevékenykedik a bánsági Érchegységben és 1818 óta, öt generáción át vezette a városka a Fekete Sashoz címzett gyógyszertárát. A patika ma múzeum. A család több tagja meghatározó szerepet játszott Oravicabánya társadalmi életében. A temetőben Knoblauch Ágoston egy családi kriptánál egy márvány obeliszkre hívta fel figyelmemet, melyen a következő felirat volt olvasható: „Andreas Leist Hauptmann im 28 Feldjäger Batallion gefallen in Serbien 1914 im alter von 36 Jahre bei Bricsinovicza”, azaz „Leist András, a 28. tábori vadász zászlóalj századosa 36 éves korában elesett Szerbiában, Bricsinovicánál, 1914-ben” és hozzáfűzte: ennek a századosnak az öregapja, Leist József találta meg a magyar koronát Orsovánál.

A történet a következő: Leist József 1829-ben született Oravicán. Bányásznak tanult, de mivel a bányászat e vidéken is hanyatlóban volt, Temesvárra ment, ahol az 1849-es ostrom után nagy szükség volt építőmunkásokra. Temesvárról katonának sorolták, és mint ács egy utászezredhez került, Bécsbe. 1853-ban kiszivárog - állítólag Varga István feljelentése folytán -, hogy a magyar korona valahol Orsova környékén van elrejtve. A bécsi kormány egy utász századot küld Orsovára, Karger Titus őrnagy-hadbíró vezetése alatt. E században szolgált Leist József is. Az ő ásója pendült meg a koronaládán, 1853. szeptember 8-án. Közben Leist édesapja Oravicán meghalt. Édesanyja, aki tudta, hogy fia már tavasz óta Orsován van, hozzá utazik, természetesen gyászba öltözve, hogy személyesen is tudassa fiával édesapja halálát. Tán ezzel magyarázható, hogy a régi, kiegyezés utáni történelemkönyvek szerint a Szent Korona rejtekhelyét egy gyászba öltözött nő mutatta meg.
A múlt század vége felé a Bánsági Érchegység déli vidékén a szép természeti környezet hatására több nyaraló és gyógylétesítmény épült, főleg az akkori Osztrák-Magyar Szabadalmazott Vasúttársaság területén. Ilyenek voltak: Bányavölgy Oravicabánya mellett, Marilla, Stájerlak, Krivája, Villa Klauss, Ponyászka stb. Ponyászka a Stájerlak-Bozovics műúttól nem messze, egy festői völgyben helyezkedik el. A múlt század végén néhány szép nyaralóból, erdészlakból és vendéglőből állt, egy szépen gondozott kis parktól övezve. A Ponyászkához vezető kocsiút mentén levő forrást szépen kiépítették, és Ormos forrásnak nevezték el, melyet Ormos Zsigmondnak egy 40/40 cm-es rézdomborműve díszített, ez alá pedig egy feliratos táblát helyeztek el. Az 1890-es évek elején alakult meg az oravicai Délvidéki Kárpát Egyesület, majd 1899-ben a Szépítő és Idegenforgalmat Emelő Egyesület. Nincs kizárva, hogy ők készítették az A Bigér vízesés, Wilhelm Scherz fotójaOrmos emlékművet, tán a főispán látogatása alkalmával. A feliratos tábla szövegét nem ismerem. 1918 után a táblát és a domborművet leverték. Utóbbit egy Révai nevezetű erdészmérnök vette magához és oravicai házában őrizte, majd ennek fia, Pohl János bányamérnök tulajdonába került, akinek családja, Németországba való távozása előtt, az Ormos-domborművet reám hagyta.
Oravicai szolgálatom után, mint nyugdíjas, visszatelepedtem Temesvárra. A helyi magyar lapból értesültem az Ormos Zsigmond Társaság tevékenységéről és elhatároztam, hogy e domborművet a Társaság rendelkezésére bocsátom, azzal a gondolattal, hogy a közelgő jubileumi ünnepségek alkalmával valahol jól megérdemelt és tisztességes helyet foglaljon el.
Az Oravicabányáról Anina felé vezető, ma már régi út mentén, nem messze Marillától, a Lup erdészház mellett, sűrű fenyők közt, egy sziklát láthatunk, Marilla felől jövet, az út bal oldalán. A sziklán egy évszám: l899, és egy kőtábla helye. Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné (1837-1898) 1898. szeptember 10-i tragikus halála megrendítette az egész Monarchia lakosságát, de főleg a magyarokat, kiket a királyné többször biztosított jóindulatáról. A magyar országgyűlés Erzsébet királyné emlékét törvénybe iktatta és a dicsőült királyné emlékére számos helyen az országban emlékműveket emeltek, az erdő közepén, a sziklába erősített márványtáblára ez volt bevésve: ERZSÉBET KIRÁLYNÉ / hálás kegyeletének emlékére /hódolatteljes ragaszkodással/, ültette a Szabadalmazott Osztrák-Magyar Államvasuti Társaság erdészete./ 1899

Az ültetett szó a szikla körüli feA restaurált emlékmű-sziklanyvesre vonatkozott, melynek szép példányait ma is megcsodálhatjuk. A márványtáblát 1918 után leverték és ma már csak a szikla áll ott, elhagyva és elfeledve. (Megjegyzés: 2004.-es Bánsági látogatásunknak is köszönhetően, az emlékmű-sziklát restaurálták, és az Oravicai templom előtt elhelyezték/felavatták KO).
A magyar nyelv terjesztésében és ápolásában szerepet játszott az oravicabányai iskolahálózat is. Az 1736-ban megnyílt bányász szakiskolában az előadási nyelv a német volt. Az 1793-ban alapított Regium Institutum Oravicensae előadási nyelve latin, majd 1806-tól a német nyelvet is bevezetik. Az iskolának 1812-től 6 osztálya volt és 1854-ig működött. 1854-1872 között Vrabetz József tanár magániskolájában a tanítási nyelv német és latin volt. A kiegyezés után 1873. március 6-án nyitja meg kapuit az oravicabányai polgári iskola előbb négy, majd hat osztállyal.
A tantervnek megfelelően, az I. osztályban 5 magyar óra volt hetente, a II. osztályban pedig 3. Már az első osztálytól a román, német, majd a latin és a francia nyelvet is tanítottak. Az iskolát különböző nemzetiségű diákok látogatták. Így például az 1883-1884-es tanévben a 101 tanulóból 40 volt német, 34 román, 14 magyar és 13 szerb.
Az 1873-as tanévtől a magyar nyelvet és irodalmat Dölle Gyula tanár adta elő, majd Radius Simont és Villy Jánost találjuk a magyar katedrán az iskola évkönyveiben. Az oravicabányai helyi tanács és Krassó-Szörény vármegye kérésére a magyar közművelődési miniszter a 27639/1913-as rendeletével az oravicai gimnáziumot főgimnáziumi rangra emeli és igazgatónak Jaeger Imre tanárt nevezi ki Budapestről.
A magyar nyelv terjesztésében szerepet játszott az iskola önképzőköre, mely már 1887-től működött. Szabályzatában nagy hangsúlyt helyezett a magyar nyelv és irodalom ápolására. Az önképzőkör, melyet mindig egy magyar szakos tanár vezetett, havonta irodalmi folyóiratot is megjelentetett (Tanulók lapja) és a diákok írásait is közölte. Szavalóversenyeket és felolvasásokat is szerveztek. Az önképzőkört éveken át Radius Simon, magyar, történelem és földrajz-szakos tanár vezette, ki egyben a Széchenyi Olvasókör elnöke is volt.
Az állami iskolán kívül, Oravicabányán még felekezeti iskolák is működtek. Így 1864-ben Bonnáz püspök kezdeményezésére Oravicán a Szegény iskolanővérek (Notre Dame kongregáció) nyitnak óvodát és iskolát. Az oktatási nyelv kezdetben német, de a század végén már a polgári leányiskolában magyarul is adnak elő. Miután 1919. augusztus 3-án a román hadsereg bevonult Oravicára, a magyar nyelvű oktatás teljesen megszűnt. Az oravicai főgimnázium Liceul General Drãgãlinaként folytatta tevékenységét, Mihai Petricoane Drugãrin igazgatósága alatt.
A magyar nyelv ápolásában szerepet játszott Oravicabányán az igen tevékeny társadalmi és színházi élet is. Itt kell megjegyeznünk, hogy Oravicán található a mai Románia első kőszínháza, mely 1817-ben nyitotta meg kapuit. Már 1846-ban, a magyar és magyar érzelmű bányapolgárok megalapítják a Magyar Olvasó Kört, melynek célja a „magyar nyelv, irodalom és művelődés ápolása és terjesztése” volt. A temesvári állami levéltár adatai szerint, az oravicai Kaszinó Egylet irataiból megtudhatjuk, hogy a vojvodinai és bánsági elöljárók által előadásra engedélyezett színművek között magyar nyelvűek is találhatók (Szigligeti Ede: A szökött katona, Gritti Alajos; Victor Hugo: A Notre Dame-i harangozó, Eugen Scribe: Egy pohár víz).
Az 1870-es évek elején a Magyar Olvasó Kör újjászerveződik Magyar Nyelvterjesztő Egyesület néven, mely a későbbi években, mint Aranykör vált ismeretessé. Az Aranykörnek saját épülete volt (a mai zeneiskola), melynek földszintjén a magyar nyelvű óvoda kapott helyet, az emeleten, pedig a könyvtár, az olvasó- és előadóterem. A kör irodalmi estéket, felolvasásokat és hazafias ünnepeket szervezett, emellett a magyar nyelvű színjátszást is támogatta és szervezte Oravicán.
Az első magyar vándor színtársulat 1882-ben járt Oravicabányán. A Hubay színházigazgató által vezetett társulat augusztus 3. és 16. között A proletárok, Váljunk el és A falu rossza című színműveket, mutatta be.
Az 1863-ban megalakult oravicai Kaszinó, Színház és Olvasó Egyesület magyar tagozata 1884. március 9-én Szépfaludi Ferenc A regény vége című színművét adja elő, majd 1885 augusztusában „A váróteremben”, 1886 februárjában pedig „Női diplomácia” című színdarabokat mutatja be. Meg kell jegyeznünk, hogy a színműveket az egyesület úgynevezett dilettánsok klubja, azaz a műkedvelők adták elő. Ebben a klub német és román tagjai is tevékenyen részt vettek, és ezt a bányaváros lakossága természetesnek is tartotta.
1888. május 27-én az Aranykör kezdeményezésére „Az igmándi kispap”, 1890. március 15-én „A cigány”, 1893 decemberében, a színház újabb, nagyobb javítása utáni megnyitása alkalmából Szépfaludi Ferenc „A regény vége” című színdarabját mutatják be sikerrel a helyi közönségnek. Az ünnepély Ábrányi Emil ez alkalomra írt prológjával kezdődött, melynek címe „Hódító nyelv” volt. Az oravicabányai műkedvelők 1897. április 18-án „A közügyek” című színművet mutatták be. 1898. március 15-én, az oravicai magyar műkedvelők nagyszabású díszelőadáson emlékeztek meg a szabadságharc 50. évfordulójáról, főleg Petőfi Sándor hazafias verseivel.
A vígjátékok nyerték el leginkább a többnyelvű közönség tetszését. Az Aranykör szervezésében és rendezésében 1901. április 7-én Goudenet „Valami hiba van” című színműve, majd 1902. december 28-án Szomaházy „Hófúvás”, 1908. július 12-én Benedek Elek „Falun”, 1909. július 30-án pedig Nyáry Andor „A malac” című darabjai kerülnek színre. Az oravicai színház plakátjai (melyek megmaradt példányait állítólag a resicai Megyei Múzeum őrzi) arról is tanúskodnak, hogy a magyar műkedvelők német és francia írók műveit is színre vitték (Karl Murai: „Virágfakadás”; E. Brieux: „A bölcső”; Labiche és Mellesville: „A betörő”).
Az 1908-as év folyamán a magyar műkedvelők sikerrel játszották Herczeg Ferenc „A dolovai nábob leánya”, Török Rezső „A narancs” és Berczik Ferenc „Egy szellemdús hölgy” című színműveit. Az elismerésen felbuzdulva, az oravicai műkedvelők több zenés előadást, sőt operettet is színre vittek: „Huszárszerelem”, majd (1914 március) Várady Antal és Ábrányi Kornél „Rákóczi Rodostón” (1910 január).
Az oravicai Kaszinó, Ének- és Dalegylet számos hangversenyt is bemutatott, melyeken magyar zeneszerzők művei szerepeltek. 1913-ban a Kaszinó Egylet 50. évfordulóját ünneplő előadáson Brahms „Magyar Rapszódiáját” hallgatta a közönség. 1913. november 16-án Farkas Miklós „A kis kadét”, majd 1914 májusában Martos Ferenc „Aranyvirág” című operettje került színre az oravicai színházban.
E műkedvelő előadások mellett említésre méltó számos magyar vándor színtársulat, kik a magyar nyelv és műveltség terjesztésében szerepet játszottak, bár inkább a könnyebb műfajhoz tartozó operettekkel szórakoztatták a közönséget, mint klasszikus művekkel. Így 1894-ben Mezei Béla társulata, 1903-ban Kunhegyi Miklós, 1905-ben Szilágyi Dezső, 1907-ben pedig Kovács Imre társulatai szerepeltek Oravicabányán, főleg Johann Strauss és Kálmán Imre operettjeivel. 1888 őszén Bokodi társulata tart 16 előadást zsúfolt nézőtér előtt. A trianoni béke után még néhány évig hallható volt Kálmán Imrének „A bajadér” (1923), majd a „Marica grófnő” című operettje (1927), de már német nyelven.
A megsárgult plakátok a régi rendezőkről is megemlékeznek, kik a múlt század végén és századunk elején a magyar műkedvelőkkel foglalkoztak. Legtöbbször ők is műkedvelők voltak és csak hivatásos vendégszínészektől vették tudásukat. Itt említjük meg Kerekes Zoltán, Papp Aurél, Dobó Sándor, Verzár János és Balajthy Barnabás nevét. A műkedvelő színészek közül pedig György Géza - a Petőfi versek művészi előadója -, Paleta Margit, Kerekes Zoltán, Halász Sári, Franck Zoltán, Zsembery Tódor, Tenyér Ilonka, Fehér Manó tehetséges műkedvelők nevei maradtak ránk.
Az oravicai műkedvelők előadásai nemcsak a művelődést és nyelvápolást szolgálták, hanem társadalmi és szociális céljuk is volt. Az előadások bevételeiből óvodákat, iskolákat, szegény diákokat és katasztrófák áldozatait segélyezték. Főleg a bányaszerencsétlenségek áldozatain és hozzátartozóin igyekeztek segíteni. Például az 1909. február 28-án megtartott előadás bevételét az 1909. január 15-i domani bányakatasztrófa áldozatainak ajánlották fel, majd ugyanez év őszén az észak-olaszországi nagy földrengés károsultjait segítették.
Természetesen a városka művelődésében oly komoly szerepet játszó színházi tevékenységről bőven és aprólékosan tájékoztatták a lakosságot az Oravicabányán megjelenő hetilapok, mint az „Orawitzaer Wochenblatt”, a magyar nyelvű „Oravica és vidéke” és a román nyelvén megjelenő „Progresul”.
A színházi előadásokat egy, két, de néha három nyelven is hirdették a színes plakátok. A nagyérdemű közönség a helyi lakosságból tevődött össze, ki nemzetiségre való tekintet nélkül látogatta a három nyelven előadott színműveket, népdal- és felolvasó-esteket. Itt meg kell említenünk, hogy a bányavároskának, mely 1855-ig a Bánsági Érchegység központja volt és mely a megyék átszervezésénél nagyközségi, majd járási jogú városi címet kapott, 1891-ben 4115 lakosa volt - Románoravica nélkül -, 1900-ban 4314, 1910-ben 4079, 1936-ban pedig 6872-en lakták.

Az 1911-es évben az Aranykörön belül megalakul a Magyar Színügyi Bizottság dr. Verzár János elnöklete alatt. Az Aranykör magyar nyelvterjesztő egyesület lévén, tagja volt a Dél-Magyarországi Közművelődési Egyesületnek (DMKE). Az oravicai Aranykör kezdeményezésére alakult meg 1911-ben Kakován a Kakovai Polgári Kör illetve Bozovicson a Bozovicsi Polgári Kör. A századfordulón az Aranykör elnöke Balajthy Barnabás bányafőbiztos volt. Az oravicai Önkéntes Tűzoltó Egyesület - melyet 1870-ben alapítottak - főparancsnoka Bartos József tanár volt, de működött a helységben egy Jótékony Nőegyesület, 1872-ben megalakult a Polgári Lövő Egyesület, Torna és Vívó Egyesület, Vadászok Egyesülete, a Délvidéki Kárpát Egyesület Orthmayer Sándor elnöklete alatt, a Zene és Dal Egyesület dr. Scheda György vezetése alatt, az oravicai Vörös Kereszt Egyesület dr. Fitz Pál irányítása alatt stb.
Az oravicai választókerület képviselői Jókai Mór, Szatmáry György, vizsolyi báró Wodiáner, Szende Béla és az 1900-as években Gränzenstein Béla pénzügyminisztériumi államtitkár voltak.
Néhány szóval meg kell említenünk az oravicai sajtó termékeit is. Az első hetilap német nyelven látott napvilágot „Berggeist” címen 1868 és 1872 között, Wunder Károly nyomdájában. A hetilap 1872-től 1940-ig ugyanebben a nyomdában jelenik meg „Orawitzaer Wochenblatt” néven, és 68 évig volt a helyi művelődési élet krónikása. 1882 óta, az Aranykör közbenjárására, nemzeti ünnepek alkalmával a Wochenblatt magyar nyelven is megjelent, például március 15-re. Hetenként, 1896-tól egészen 1918-ig jelenik meg német nyelven, Kehrer Viktor szerkesztésében az „Orawitzaer Zeitung”. Ugyancsak ettől az évtől kezdve lát napvilágot hetenként, egészen 1918-ig az „Oravica és Vidéke” társadalmi és közgazdasági lap, ami tulajdonképpen az oravicabányai Aranykör és a DMKE-hez csatlakozott Magyar Nyelvterjesztő Egyesület hivatalos közlönye. A Weiss Félix nyomdájában vasárnaponként megjelenő lapnak 1900 és 1914 között dr. Löbl Sándor volt a felelős szerkesztője. A hetilap sokszínű, gazdasági és politikai vonatkozásban is, de helyet kaptak szociális és főleg művelődési hírek, a színházi események, az oravicai értelmiségiek versei, tárcái, folytatásos novellái és művelődéstörténeti cikkek (mint például: „Magyarország legrégibb kőszínháza”, az 1914. május 21-24-es számban), továbbá nyomdafestéket láttak a Kaszinó és Színházegyesület hírei, a helyi pénzintézetek, az oravicai Jogász Olvasókör tudósításai stb. Természetesen a helyi és környékbeli kereskedők reklámjai sem hiányoztak.
Az 1892-ben megalakult Délvidéki Kárpát Egyesület oravicai alosztályának az 1900-as években Orthmayer Sándor volt az elnöke. Tevékenysége a helyi idegenforgalmat segítette elő, útjelzőket helyezett el, menedékházakat tartott fenn, turistautakat tartott karban és szép természeti környezetben kilátókat épített, mint például a Jókai kilátót a Simion hegyen. A Kárpát Egyesület munkáját az 1899-ben alakult Szépítő és Idegenforgalmat Emelő Egyesület is támogatta, Gyurgyevich Adolf elnökletével. Inkább a helyi fürdő- és klimatikus kúra-lehetőségekkel foglalkoztak. A múlt század végén és századunk elején Oravicán és környékén több gyógy- és fürdőtelep folytatta tevékenységét, mint például az oravicabányai Kneipp és vasfürdő (1893), a Bányavölgy és Marilla (1900), a stájerlaki Sommerfrische, Ponyászka stb., egész az 1918-as évekig. Az idegenforgalom fejlesztésében a Budapest-Oravica közvetlen vasúti összeköttetés is szerepet játszott.
Az első világháború éveiben Oravicán egy kisebb hadirokkant kórház működött, melyet dr. Scheda György vezetett a helyi Vöröskereszt támogatásával. Ez időben a helyi Vöröskereszt Egyesület elnöke dr. Fitz Pál ügyvéd volt, az önkéntes ápolónők soraiban találjuk a régi bányapolgárok női leszármazottait, mint Orthmayer Fannyt, Révai Böskét, Fitz Pálnét, Révai Jankát, Papházi Gabriellát, Fitz Ellit, irányossy Knoblauch Terézt, Bauer Böskét és másokat. A helyi Vöröskereszt tagjai nem csak betegápolással foglalkoztak, de az elesett és rokkant katonák családjait is támogatták. Az első világháborút követő összeomlás szele Oravicát is érinti és a frontról hazatérő katonák 1918. november elsején a városka egyes intézményeit és Marillát feldúlják.
Az 1919-es év tavaszán francia gyarmati csapatok foglalják el Oravicát és környékét - mint senki földjét -, majd ideiglenesen szerb katonaság rendezkedik be. 1919. augusztus 3-án kezdődik a román adminisztráció. Már az első időben, a hűségeskü körüli bonyodalmak miatt, az új hatalom a járási tisztviselőket meneszti, majd az új General Drãgãlina Gimnázium volt tanárai, igen kevés kivétellel, kénytelenek katedráikat feladni. Megszűnik a bányaigazgatóság és a bányatörvényszék, az Osztrák-Magyar Szabadalmazott Állami Vasúttársaság, most már U.D.R. (Uzinele
ş
i Domeniile Reşiţa) magyar tisztviselőit lépcsőzetesen elbocsátják. A magyar kisiparosok és kereskedők se tudnak az új, diszkriminatív adóknak és az ismétlődő zaklatási hullámoknak ellenállni, elkezdődik a repatriálás. Az oravicabányai magyar kultúrintézményeket feloszlatják vagy maguktól megszűnnek (az Aranykör utolsó igazgatója 1919-ig dr. Szabó József volt).
Szándékomban volt egy dél-bánsági több nemzetiségű kisváros magyar vonatkozású emlékeit politikai és kulturális szempontból, legalább részben feltárni. Vizsgálódásom a múlt századra és századunk első két évtizedére szorítkozik. Ma az Oravicabányára látogató nehezen talál már magyar vonatkozású emlékeket, és igen ritkán odavalósít, aki őt magyar nyelven eligazítaná.
Ha mégis volna valaki, aki ezen emlékekről szólna, bizony az úgy kellene kezdje, mint a mesében: volt egyszer, hol nem volt.

©GÁLFY GYULA