MÉRNÖKÖK

Asbóth Emil, szül. Új-Aradon 1851. Középiskolai tanulmányainak elvégezte után a zürichi műegyetemre ment s itt 1872-ben fejezte be tanulmányait. 1872-ben és 1873-ban mint szerkesztő mérnök Riedinger L. A. gépgyárában Augsburgban, 1873-1878-ig pedig a m. kir. államvasutaknál működött. 1878-ban elhagyván a gyakorlati pályát, életét teljesen a tanári hivatásnak szentelte. Első állása 1878-1880-ig a rigai műegyetemen volt, hol mint tanársegéd működött, 1880-1882-ig már mint segédtanárt, találjuk a zürichi műegyetemen. Jeles működése föltűnvén a hazai szakkörökben, siettek őt a budapesti kir. József műegyetem katedrájának megnyerni. Nevezett műegyetemünkön 1882-1888-ig mint helyettes tanár és 1883 óta mint a gépszerkezettan nyilvános rendes tanára működik. 1890-ben a mértékhitelesítő bizottság igazgatójának, 1892-ben pedig a kézi lőfegyver-próbaállomás vezetőjének nevezték ki.

Asbóth Oszkár (*Pankota, 1891. márc. 31. - †Bp., 1960. febr. 27.): mérnök, a helikopter magyar feltalálója. A szabadságharcból ismert Asbóth Lajos családjából származott. Tanulmányai végeztével 1909–13-ban Aradon, Szabadkán, majd Wiener-Neustadtban repülőgép-építéssel foglalkozott. Az I. világháború alatt a fischamendi Légcsavarkísérleti Intézetbe került, ahol kiváló eredményeket ért el kísérleti úton kialakított ún. ~-légcsavarokkal. Az I. világháború után több éves kísérletezés eredményeként megépítette az ~-féle helikoptercsavarral felszerelt és kormánysíkokkal stabilizált helikopterét, amely 1928. szept. 9-én szállt fel először egy helyből függőleges irányban a magasba. Gépe vízszintes irányban is kormányozható volt. Sikerei Európa-szerte új lendületet adtak a korábban megoldhatatlan problémának tekintett helikopterkutatásnak. Kísérleteinek úttörő szerepét és jelentőségét a nemzetközi szakirodalom is elismerte. 1954-ben a Fédération Aéronautique Internationale Paris F. A. I. a Paul Tissandier-diplomával tüntette ki, ugyanez évben a Magy. Repülő Szövetség díszoklevelével, 1955-ben a Gépipari Tudományos Egyesület oklevelével tüntették ki. A sekély belvizek hajózhatóvá tételére speciális ~-féle aggregáttal (helikoptercsavarral) felszerelt kísérleti hajót is épített. – M. Az első helikopter (Bp., 1956). – Irod. H. Küssner: Probleme des Hubschraubers, Bericht der Aerodinamischen Versuchsanstalt Göttingen (Luftfahrtforschung, 1937) ; A. M. Izakszon: Gelikopterü (Moszkva, 1947); Vajda Pál: Nagy magyar feltalálók (Bp., 1958).

Heim Péter (*1834.08.04 Nagyszentmiklós - †1904.07.20, Budapest), miniszteri tanácsos. A gimnáziumot részben Németországban, részben Nagyváradon, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte s egy ideig a kir. táblán joggyakornok is volt, míg később a temesvári postaigazgatósághoz került mint fogalmazó. 1867. miniszteri fogalmazóvá nevezték ki. 1871. Németországban és Svájcban hosszabb tanulmányutat tett. 1874. Bemben az első nemzetközi postakongresszuson s az 1880-iki párisi értekezleten képviselte a magyar postaügyet. 1887. a posta és távirda egyesítésének ügyét vezette. Főleg H. érdeme, hogy 1888. Ausztriával uj posta- és távirdaegyezmény jött létre, mely Magyarországnak belintézkedéseiben teljes függetlenséget, a külviszonylatokban pedig paritást biztosított. Ez alapon rendezte a postai belszolgálat teljes újjáalakítását. 1892 óta H. egyedül vezeti a posta, távírda és telefon ügyeit: ő képviselte a magyar postát a bécsi postai kongresszuson, ő létesítette a budapest-bécsi telefont és a magyar városokat összekötő telefonhálózatot. 1894. megkapta a Lipót-rend lovagkeresztjét. H. irodalmi tevékenységet is fejtett ki; a legelsők közé tartozott, kik a postatakarékpénztár behozataláról értekeztek és ezenkívül több szakcikket irt különféle bel- és külföldi szaklapokba. Ezenfelül az ő vezetése alatt fogtak hozzá nemrég a postai és távírdai szabályok kodifikációjához is, mely munkálatból az üzleti szabályzat már elkészült. 1895. jan. 21. ülte meg hivatalba lépése 40-ik évfordulóját.

Kiegészítés:
            Heim Péter miniszteri tanácsos posta- és távirati vezérigazgató, a Szent István- és a Szent Lipót-érdemkereszt tulajdonosa, született Nagyszentmiklóson, 1834. augusztus 4-én; meghalt Budapesten, 1904. július 20-án. Szülei szegény emberek voltak.
            Apja Heim Henrik (1807.máj.18. - 1891.márc.18.) ruhafestő-mester. Anyja Knorr Katalin, a zsombolyai árvaházból származott.
            Heim Péter szülőháza Esperschidt órás háza volt (Esperschidt Laci és Dudi).
            Én emlékszem nagybácsimra. Minden évben nyáron lejött Budapestről. 11 éves voltam, mikor meghalt. A nagybácsim, Heim Péter Budapesten van eltemetve a Kerepesi úti temetőben.
            Pályafutásáról csak annyit tudok, hogy felső iskolát Szegeden végzett, aztán a postára került. Szervezte, modernizálta a posta intézményét Magyarországon. Perfektül beszélt németül, magyarul, angolul és franciául. Szegényes sorból felküzdötte magát a legmagasabb helyre. A családjáról annyit tudok, hogy felesége, Stefánovics Mária, Pozsonyból származott.
            Három gyerekük volt; két lánya kicsi korban meghalt, és egy fia, dr. Heim Pál, híres gyermekorvos volt. Meghalt 1929 októberében.
            Heim Péter unokája, Heim Ernő építész főmérnök és dr.Göthe Oszkárné Budapesten élnek.
            Címét biztosan meg lehet tudni Szegeden élő nővéremtől, özvegy Margita Viktorné született Heim Iréntől. A nővérem talán többet tud a nagybácsimról.
Címe Szeged, Hajnóczy u. 6.
Heim Heléna Antónia (Született 1893. február 1-jén Nagyszentmiklóson).
Sănnicolau Mare,1970. nov. 29-én.

id. Kerpely Antal (*Kürtös 1837.02.05 - †Selmecbánya 1907.07.22). Árván, szegény rokonoknál nevelkedett. A bánsági kincstári bányászatnál kezdett, mint kisegítő, de iskolázottságáról semmilyen dokumentuma nem volt. Tehetsége kitűnvén, hivatali főnöke a bécsi bányászati hivatalhoz küldte szolgálatra, ahonnan kétévi hivatalnokoskodás után a selmeci akadémiára mehetett kincstári ösztöndíjjal. De középiskolai előtanulmányok nélkül, csak feltételesen iratkozhatott be, s majd félévi, év végi vizsgák döntötték el további sorsát: mindenből kitűnő lett. 1862-től az aninai (Bánát) vasércbányánál mérnök, 1864-ben az oravicai parafingyár vegyésze, 1865-ben a ruszkabányai kohó mérnöke.
Mint kezdő mérnök a gyakorlati problémák megoldásán dolgozott, és már az első kísérleteivel felkeltette a szakma érdeklődését. Tapasztatait publikációk formájában tette közzé, ezáltal külföldön is közismertek lettek felismerései. Már fiatalon vasgyár, nagyolvasztó tervezésével bízták meg. 1865-ben már szabadalmaztatta első jelentősebb találmányát a nyersvasnak kéntől, foszfortól és réztől való megtisztítására, amelyet Szászországban a gyakorlatban meg is valósított. Nagyon fiatalon kinevezték a kisgarami vasgyár segédigazgatójának, majd megbízták a kaláni vasgyár felépítésével.
Kerpely ekkor már – a magyar, német, román és szlovák mellett – ismerte az angol és a francia nyelvet is.
1869-ben, mindössze harminckét évesen a selmecbányai akadémia vaskohászati tanszékének lett vezetője. 1881-1896 között a magyar állami vasgyárak központi igazgatói tisztét töltötte be.
1880-ban szabadalmaztatta a mész- és magnézia-kötésű tégla gyártási eljárását, 1884-ben új rendszerű kettős regeneratív kavarókemencéjét.
Az elméleti oktatás mellett nagy jelentőséget tulajdonított a gyakorlatnak. Ezért diákjait is elvitte tanulmányutakra, olyan üzemekbe, ahová más alkalommal nemigen juthattak be. Új tantárgyként vezette be a vasgyárak telepítését és a tüzeléstant. Oktatói tevékenysége oly magas szintre emelte a vaskohászat szakmai elismertségét, hogy 1872-ben az akadémia átszervezésekor külön tanszéket alakítottak vezetésével.
Szakirodalmi munkássága nem merült ki a német nyelvű publikációkban. 1871-től 1881-ig szerkesztette a Bányászati és Kohászati Lapokat, tankönyvet írt, és számos újító gondolatot fogalmazott meg más folyóiratokban is.
1873-74-ben adta ki két kötetben A vaskohászat gyakorlati és elméleti kézikönyve c. munkáját, de jelentős A magyar vasipar jövője c. könyve is. Tanulmányait magyar és német nyelvű szakfolyóiratokban közölte.
Selmeci állását feladva, újra az állami szolgálatba állt. A kincstári vasgyárak élén az elhanyagolt üzemekből a magánkézben lévő ipartelepeket is megelőző korszerű vasműveket fejlesztett.
Ferenc József elismerésül számos kitüntetéssel jutalmazta: vaskoronarend keresztjét, Krassai lovagi címet, Lipótrend lovagkeresztjét adományozta érdemeiért.
1877-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelezo tagjának választotta.
Nevéhez fűződik a Vajdahunyadi Kohászati Üzemek, a Piski és Vajdahunyad közötti drótkötélpálya, a kudzsiri fémipari üzem megalapítása, a ronicz-beganyíresdi, oravicabányai, csiklovabányai, stájeraninai, resicabányai, boksánbányai és más fémipari létesítmények fejlesztése.
Az akadémia laboratóriumait nemzetközi színvonalra fejleszti, ahol - a műegyetemet megelőzve - megindulnak a hazai metallográfiai kutatások (az első mikroszkópos fémvizsgálatok).
Kerpely Antal volt a magyar vaskohászati szakirodalom és a magyar nyelvű vaskohászati oktatás megteremtője.
Gyermekei közül kilenc élte túl és három kohász nemzedék követte nyomdokait. A legkiemelkedőbb ifj. Kerpely Antal volt, aki gázgenerátorával világhírnévre tett szert. Az Ő igazgatósága alatt a Donawitzi Vasmű a Monarchia legnagyobb vaskohászati üzemévé fejlődött.

ifj. Kerpely Antal (*Ruszkabánya1886 - †Bécs 1917.07.23), a világhírre szert tett Kerpely Antal selmeci tudós-tanár fia. Ifjabb Kerpely Antal szintén jeles növendéke volt az akadémiának. Találmánya, a róla elnevezett forgórostéllyal ellátott gázfejlesztő készülék az egész világon elterjedt.
Miután kohómérnöki diplomáját Selmecbányán megszerezte, az Östereichische-Alpine-Montan Gasellschaft alkalmazta Őt, melynek később vezérigazgatója lett Bécsben bekövetkezett haláláig, 1917. július 23-áig.A monarchia legnagyobb vasgyára jó lehetőséget biztosított számára a kísérletezésekhez. Ezt Kerpely ki is használta, s tehetségét eredményesen kamatoztatta. Elsők közt szerkesztett például a martinkemence részére mechanikus adagológépet.
Jelentős eredményeket ért el az ötvözött acélok tanulmányozása terén is. Vajda Pál említi: „Az irányítása mellett 270 mm vastag nikkelacélból előállított hajópáncéllemez a pólai próbalövésnél a legjobb eredményt mutatta fel, és így kiszorította az összes külföldi gyártmányokat.”
Érdemeket szerzett a tégelyacél- és formaacél-öntés terén is. A már említett, forgórostéllyal ellátott gázfejlesztő készülék „a szakirodalom megállapítása szerint a korszerű gázfejlesztő készülékek alapja volt”. Mint Vajda Pál könyvében olvassuk: „Ez volt az első készülék, amely a kohóipar követelményeinek mindenben megfelelt: a legkülönbözőbb tüzelőanyagok részére használható, folyamatosan üzemeltethető, a salak és a hamu önműködő eltávolítása mellett a tüzelőanyag legnagyobb kihasználása alkalmazásával vált lehetővé.”
Nem véletlenül szerepel tehát Kerpely a nagy magyar feltalálók családjában, illetve azok arcképcsarnokában. Mint ahogyan az sem véletlen, hogy 1914-ben a német kohómérnökök egyesülete kitüntette Őt a Carl Lueg Aranyéremmel, amely „csak a szakma legkiválóbbjainak járt”. Végrendeletében maga is kétmillió koronát hagyott jótékony célokra.

Kós Károly (*Temesvár 1883.12.16 - †Kolozsvár 1977.08.24), a német Karl Kosch, postatisztviselő és az osztrák-francia származású Sidonia Sivet gyermekeként Temesváron látta meg a napvilágot. "Temesvárt öt esztendeig laktunk ... temesvári életemből csupán a sárga emeletes házra emlékszem, amelyben laktunk és a Bega csatornára, mely a házunk előtt folyt. És beteges, mindig mérges agglegény sváb házigazdánkra."
1887-ben a család Nagyszebenbe költözött. Itt szülei beíratták a magyar elemi iskolába, ahol három osztályt végzett el. "Szebenben négy esztendeig laktunk, s gyermekkoromnak erre a szakaszára már jobban emlékszem. Mindenekelőtt lakásunkra ... Egyik szobánk különösen tetszett nekem, mert az kerek volt, kupolamennyezettel és másfélméteres mély ablakfülkékkel (az egykori vár tornyában). ... Ez a szoba erősen izgatta gyermeki fantáziámat. Belőle csapott meg első ízben - akkor még tudatomon kívül - rég elmúlt erdélyi századok ódon illata, kőbe írott romantikája."
1892-ben az édesapát Kolozsvárra helyezték át. A család követte őt, és beköltöztek a Nagy utcába. Még ebben az évben beíratták a Farkas utcai Református Kollégium elemi iskolájába, majd a Kollégium Gimnáziumában folytatta tanulmányait.
"... Számomra viszont Kolozsvár egyelőre csupán egy új várost jelentett, melyre kíváncsi voltam, de amelyben - eleinte - nem éreztem magamat otthon. Mert itt minden merőben más volt, mint Szebenben ... Minden, de minden idegen volt, még az is, hogy itt a bolti cégtábla, a felirat, a plakát és minden ember: a felnőtt és a gyermek, úr és paraszt, pap és diák, kofa és rendőr, mind-mind - magyarul beszél ... Aztán az idegenkedésem megszokássá enyhült: szüleim városa lett az én otthonom is, az én városom, a meleg, az egyetlen város ..."
Első útja Kalotaszegre 1900. tavaszán, osztálytársai meghívására történt. Később újra meglátogatta a vidéket. Ekkor Türébe utazott, ahol megismerkedett a református pap lányával, Balázs Idával, akit tíz év múlva feleségül is vett.
1901-ben leérettségizett, de néhány hónappal később egy súlyos betegség, a tífusz ágyba döntötte. Közel egy évig betegeskedett.
Felgyógyulása után, 1902-ben szülei kívánságára beiratkozott a budapesti Műegyetem mérnöki karára, ahová családja is vele ment. "Nem tudtam azonban megbarátkozni ezzel a száraz műszaki tudománnyal, tehát két esztendő múlva - szüleim nem kis bosszúságára, s bár én is elvesztegettem így egy esztendőmet - átiratkoztam az építészeti szakosztályra. Nehéz kezem volt, nagy igyekezettel mégis jó rajzos lettem. Az elméleti tárgyakkal is nehezen birkóztam meg, de a tervezésben hamarosan elismerték elsőségemet tanáraim és évtársaim is. Harmad és negyedéves koromban minden főiskolai pályázaton díjat nyertem, és szünidei ösztöndíjakat kaptam."
Első ismertebb terve a "Kis családi ház" volt, majd 1906-ban, a Magyar Építőművészek Szövetsége évi rendes kiállításán "Kútház" című tervével második díjat nyert.
1907-ben elkészítette első könyvét is, "Székely balladák" címmel, melyet jegyajándékul szánt kedvesének. Még ebben az évben megnyerte a MÉSZ Wellisch-pályázatának első díját a Csorna Dezsővel közösen készített "Kettős műteremház" tervével. További Wellisch-pályázatra készített munkája a "Két falusi ház". Diplomamunkája, melynek konzulense Schulek Frigyes volt, az "Egy főúri kastély terve" osztatlan sikert aratott, és diplomadíjra terjesztették fel.
Tanulmányai befejeztével egy olaszországi körutazáson vett részt, majd egy erdélyi tanulmányútra kapott féléves ösztöndíjat. Innen visszatérve önálló építészeti irodát nyitott Budapesten.
1908-ban megjelentette "Erdélyország népének építése" című tanulmányát, melyben összegezte az erdélyi útja során látottakat: Segesvár, Torockó, Székelyföld és Kalotaszeg építészetét, néprajzát.
A fiatal építész még ebben az évben megkapta első megrendeléseit: az Óbudai református parókia és imaház tervezését, melyet Zrumeczky Dezsővel együtt készítettek. Zebegény római katolikus templomát Jánszky Gézával tervezték, a templom freskói Kőrösfői Kriesch Aladár tanítványainak munkája.
1909-ben szülei elköltöztek a fővárosból, és visszatértek Kolozsvárra. Brétfűi házukat fiuk tervezte.
Az év nyarán újabb megbízást kaptak: a Fővárosi Tanács őket kérte fel az állatkerti pavilonok tervezésére, ezért Zrumeczky Dezsővel Németországba utaztak tanulmányútra. Közben belekezdett a marosvásárhelyen építendő gázgyári munkás lakóházak tervezésébe.
Még ez év végén megírta "Átila királról ének" című balladáját, mely nagyobb közönségsikert hozott neki, mint épületei, ezért közel tíz évig nem nyúlt szépírói pennához.
"1910-ben kicsi földecskét vásárolhattam szűkebb erdélyi hazámban: Kalotaszegen, Sztánán, s felépíthettem reá víkendházamat. Aztán feleségül vettem régi választottamat, a kalotaszegi türei református lelkész leányát."
1910-ben Györgyi Dénessel megtervezték a Városmajor utcai iskolát és óvodát, majd a "Maros-Torda Vármegyeháza Marosvásárhely" című tervpályázaton első díjat nyert Wigand Edével.
Az év folyamán befejezte "víkendháza", a Varjú-vár építését, majd elkészítette a "Régi Kalotaszeg" című könyvét.
1911-ben megbízták a sepsiszentgyörgyi múzeumépület, a Székely Nemzeti Múzeum megtervezésével, és megszületett első gyermeke is. Karácsonyra pedig megjelent a "Kalotaszeg" című hetilap első száma is, melynek szerkesztősége a Varjú-várban, kiadóhivatala a sztánai vasútállomás irodájában, nyomdája pedig Diamanstein Nándor bánffyhunyadi műhelyében volt.
1912-ben a "Kispesti munkásház és tisztviselőtelep" tervpályázaton az ő rendezési tervét fogadták el. Közben belekezdett a kolozsvári Monostori úti református templom tervezésébe is, aminek építése 1913 októberében fejeződött be.
1914-ben a Sztánai Reformátusbálba - Batyúsbál - meghívta Móricz Zsigmondot is, aki élmányei hatására megírta a "Nem élhetek muzsikaszó nélkül" című regényét.
Júliusban Olaszországba készültek nyaralni, de Leányfalun - Móriczéknál- utolérte őket a hír: kitört a háború, ezért visszamentek Sztánára. Behívták katonának, majd felmentették a szolgálat alól, és megbízták a sepsiszentgyörgyi Vármegyei Közkórház építési munkálatainak vezetésével, amely 1916-ban félbeszakadt.
1915-ben a Szebenben állomásozó 21-esekhez vezényelték, de itt is volt ideje tervezni: Állami elemi népiskolák tanítólakással.
1916-ban a Honvédelmi Minisztérium három hónapra felmentette a szolgálat alól, és megbízták IV. Károly koronázási ünnepségének előkészítésével. A munkálatok során Lechner Jenő a Mátyás-templom belső díszítését, Pogány Móric a Szentháromság-szobor környékét, Györgyi Dénes és Kós Károly a királyi vártól a templomig terjedő útvonal házait díszítették fel, és a koronázási dombot tervezték. Közben elkészítette első linómetszeteit, melyekkel a "Kőmíves Kelemen" című művét illusztrálta. A koronázási ünnepség díszítéseinek elismeréseként megkapta a Ferenc József-rend Lovagkeresztjét.
"1917 és 1918-ban mint állami ösztöndíjas Konstantinápolyban a bizánci és török városépítészettel ismerkedtem, aminek eredménye a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet kiadásában 1918-ban megjelent "Sztambul" című várostörténeti és építészeti tanulmányom.
Törökországból 1918 őszén kerültem haza, ahol már várt reám tanári kinevezésem az O.M. Iparművészeti Főiskola építészeti tanszékére. Katedrámat 1919-ben kellett volna elfoglalnom.
Itthon, Sztánán értem meg - az immár háromgyermekes családapa - az összeomlást, az őszirózsás októberi forradalmat és Erdélynek Romániához való csatoltatását.
Választanom kellett tehát: a biztos és szép professzori egzisztenciát és építészeti tevékenységem újrafelvételének jó reménységét, ott túl, Budapesten, vagy egzisztenciám teljes bizonytalanságát és a magam meg családom osztozását Erdély magyar népének ismeretlen jövendő sorsában, de itthon. A döntés nehéz volt. Végül ezt írtam az Iparművészeti Főiskola egykori igazgatójának, Gróh Istvánnak: ... hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten. És itthon maradtam."
1919-ben a wilsoni önrendelkezési elvek alapján megszervezte a Kalotaszeg Köztársaságot, amit Bánffyhunyadon 40.000 ember előtt mondtak ki. Címert, pénzt, zászlót és bélyeget tervezett.
1920-ban a Napkelet című folyóiratban közölték "Beszélnek Erdély kövei is" című írását, majd 1921-ben megjelent a "Kiáltó Szó" című röpirata, melyet Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal állítottak össze. "Ugyanakkor indult közéleti (kisebbségpolitikai) tevékenységem is. Beköszöntője egy röpirat volt (Kiáltó Szó ), mely az impériumváltozás valóságának tudomásulvételével egyidejűleg bejelentette a Romániához csatolt magyarság igényét a maga emberi és nemzettársadalmi életjogának elismerésére és megvalósítására."
1921-ben megalakult az Erdélyi Néppárt, mely egyesült a kolozsvári Magyar Szövetséggel. Titkárnak Kós Károlyt választották. Az év folyamán megindult Benedek Elek "Vasárnap" című politikai népújsága, melyben Kós publikált, szerkesztett és adminisztrációs feladatokat végzett. Eközben tervezéssel is foglalkozott: Sepsiszentgyörgy - Városháza (nem valósult meg), Kolozsvár - Görögkeleti katedrális, Kolozsvár - Viola Kornél lakóháza.
1922-ben az Erdélyi Néppárt átszerveződött, és felvette a Magyar Néppárt nevet. Titkára továbbra is Kós maradt. Rá egy hónapra a Magyar Néppárt ellensúlyozására megalakult a Magyar Nemzeti Párt is.
Tavasszal Románia-szerte képviselő-választások zajlottak, Kós a szatmári kerületben indult, de nem kapta meg a kívánt szavazatokat.
1924-ben megalakult az Erdélyi Szépmíves Céh, melynek alapítói Kós Károly, Kádár Imre, Ligeti Ernő, Nyirő József, dr. Paál Árpád és Zágoni István voltak. A céh fennállásának húsz éve alatt 164 könyvet adott ki.
1925-ben megtervezte a bánffyhunyadi református parókiát, mely 1956-ban leégett. Elkészítette a feleki görög katolikus templom restaurálási terveit és toldását, barátjának, Szentimrei Jenőnek lakóházat tervezett Sztánára, az Erdélyi Szépmíves Céh pedig megjelentette a "Varjú-nemzetség" című regényét.
Az év végén elhatárolta magát a Magyar Párttól. "És négyesztendei megerőltető szervezőmunka és keserű tusakodások után - melyek során kenyérkereső munkám is kíméletlen támadásokban részesült - be kellett látnom, hogy a dolgozó nép koldusszegény pártjának tiszta eszközökkel nem lehet kilátása a győzelemre ... a pártpolitika közvetlen munkaterületéről visszavonulva, közéleti tevékenységemet a romániai magyar életépítésnek eddig elégtelenül gondozott, sőt elhanyagolt kulturális munkaterületére koncentráltam."
1926-ban létrejött a Helikon Íróközösség, összejöveteleiket Marosvécsen, Kemény János báró kastélyában tartották. A céh által kiadott művek továbbra is az ő kezenyomát viselik: szerkesztett és rajzolt.
1928-ban az Erdélyi Szépmíves Céh kiadta a marosvécsi íróközösség folyóiratát, az "Erdélyi Helikont", melynek Kós 1931-1944 között a szerkesztője volt.
1930-ban megjelent a "Gálok" című kisregénye és három novellája. Befejezte az előző évben elvállalt sepsiszentgyörgyi református elemi iskola tervezését, és megkezdődött az építkezés.
1931-ben Szolnai Sándorral megalapította a "Barabás Miklós Céhet", a romániai magyar képzőművészek szabad érdekvédelmi és termelő szervét, és "Varjúvár" címen linómetszetsorzatot készített.
1932-ben jelent meg "Kalotaszeg" című könyve, egy néprajzi táj története és jellemzése.
1934-ben a református egyház megbízásából elvállalta a kalotaszegi egyházmegye főkurátorságát. Még ebben az évben megjelent az "Országépítő" című történelmi regénye, saját illusztrációival. A regény megjelenése után belekezdett a "Budai Nagy Antal" című művének megírásába, valamint illusztrációt készített Tamási Áron: Ábel Amerikában című regényéhez.
1936-ban bekapcsolódott az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkájába. Az Erdélyi Szépmíves Céh pedig kiadta "Budai Nagy Antal" című színjátékát, amit 1937-ben a budapesti Vígszínház be is mutatott, a felkelés 500. évfordulója alkalmából.
1937-ben létrehozta egyházmegyéjében a közkönyvtárat, majd a Néprajzi Múzeumot. A bonchidai Bánffy-kastélyba egy kőkandallót tervezett, amely el is készült, majd később elpusztult. Sztánán elkészítette "A lovakról" írott könyvét, melyet "... művészi haszontalanságnak ... " nevezett. A Varjú-vár környékén szakszerű gazdaságot teremtett, földműveléssel foglalkozott.
1938-ban az "Országépítő" regényért Baumgarten-díjat kapott.
1939-ben az "Erdélyi Helikon"-ban megjelent "Találkozásaim Móricz Zsigával" című írása.
1940-ben "Corvin-koszorúval" tüntették ki, az erdélyi magyarságért végzett munkájáért. A kitüntetést még többek között Kemény János, Nyírő József, Reményik Sándor és Tamási Áron is megkapta. Az "Erdélyi Helikon"-ban megjelentek "Az erdei lak", "Tanya a hegyen" és az "Ezerkilencszáznegyven" című írásai.
1942-ben az Apafy család hamvait elhelyezték a kolozsvári Farkas utcai templomban, az emléktáblát az ő tervei alapján készítették el.
1943-ban a Műemlékek Országos Bizottsága megbízta Mátyás király kolozsvári szülőházának restaurálásával. Az "Erdélyi Gazda" főmunkatársa lett, valamint a csíksomlyói "KALOT" népfőiskola tervezésén is dolgozott, melynek egy része fel is épült.
1944-ben tanulmányt írt a "Székely nép építészete" címmel. A Magyar Mérnök és Építész Egyesület Czigler-éremmel tüntette ki. Az év őszén "dél-erdélyi zsandárok, meg a gárdák" kifosztották és feldúlták sztánai otthonát, eddigi összes munkájának ott talált dokumentumát megsemmisítve. Decemberben a Magyar Népi Szövetség segítségével "feltámasztották" a Mezőgazdasági Főiskolát, mely néhány hónap múlva be is indult. Továbbá újjászervezték, és munkába állították az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet.
1945-ben a Mezőgazdasági Főiskola dékánjává, a Magyar Népi Szövetség megyei elnökévé, a Romániai Magyar Képzőművész Szövetség elnökévé és a Műemlékvédő Bizottság tagjává választották.
1946-ban országgyűlési képviselő lett, a tisztséget két évig töltötte be.
1947-ben elkészítette a Petőfi-síremlék, a környező kert és a kis emlékház felújítási terveit. Magyarkályára református templomot tervezett, a fehéregyháziak pedig kultúrház tervezésére kérték fel.
1948-ban Kolozsvárott református templom épült a tervei alapján, elkészítette a csernakeresztúri református templom kiviteli terveit, valamint kultúrházakat tervezett Rákosdra és Magyarbikalra.
1951-ben Gaál Gábor felkérésére székely népballada-kötetet szerkesztett a "Haladó hagyományok" című könyvsorozat részére.
1952-ben nyugállományba vonult, de munkásságát ezután is tovább folytatta: kereskedelmi iskolát és internátust tervezett Sepsiszentgyörgyre.
1954-ben szaktanulmányt írt "A kollektív gazdaság üzemi épületberendezései" címmel.
1957-ben az Állami Magyar Színház fennállásának 10. évfordulóján bemutatta a "Budai Nagy Antal" című színjátékot. Az előadáshoz plakettervet készített, díszleteket tervezett. Lefordította Bubennov és Gogol műveit, valamint "Mezőgazdasági építészet" címmel szakkönyvet írt.
1958-ban Budapesten tartott előadásokat, ahol Tamási Áronnal is találkozott. 75. születésnapján a romániai Írószövetség köszöntötte, Románia Nagy Nemzetgyűlésének Elnöksége pedig irodalmi és közéleti tevékenységéért a Munka Érdemrend I. fokozatával tüntette ki.
1959-ben ismét építészeti terveken dolgozott: református parókiát tervezett Farnasra (még ebben az évben meg is épült), és megvalósult a magyardécsei református parókia terve is. A kalotaszentkirályi és a csucsai református parókia csak a tervezés stádiumáig jutott. Utolsó elkészült épülete a misztótfalusi református parókia volt.
1962-től visszavonultan élt, 1963-ban infarktussal kórházba szállították.
1966-ban a Budapesti Műszaki Egyetem díszdoktorává avatta, 1968-ban pedig az Államtanács a Kulturális Érdemrend I. fokozatával tüntette ki.
1969-ban megjelent "Hármaskönyv" című műve.
1973-ban meghalt a felesége, magára hagyva őt 63 évi házasság után. Ezután lányához és testvéreihez költözött a Rákóczi úti villába. Ez év decemberében megjelent hasonmás kiadásban egykori jegyajándéka a "Székely balladák".
90. születésnapján a Román Szocialista Köztársaság Államtanácsa az "Augusztus 23" érdemrenddel, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a "Gyémántokkal ékesített Zászlórend" I. fokozatával tüntette ki.
1977. augusztus 24-én, a reggeli órákban halt meg, sírja a kolozsvári Házsongárdi temetőben található.

"Üzenetet írok mindazoknak, akik közülünk valók voltak és elindultak új világba, új emberek közé, mindazoknak, akik új utakat akarnak törni, és rombolni akarnak mindent, ami régi. Üzenek nektek, ti új emberek, én a régi ember. Valamikor nemrégen még többen jártuk ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind és magyarok mind, de magapadtunk. Többen más utakra fordultak, könnyebb utakra. Sima völgyi utakra tértek, mert nehéz hegyet járni. De én itt maradtam a hegyek között. Járom a tövises ösvényt és hosszú esztendőkön által körülfújt fagyos szél és perzselt a nap és nemsokára talán utolsó leszek az utolsók között.
De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok. Az én lábam nyomát, pedig eltemeti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is, apáimat is az én véreim. Az én munkámat folytatják ők és az én életem örökkévaló lesz bennük."

Maderspach Károly (*Ruszkabánya 1791.08.03 - † Ruszkabánya 1849.08.23), kohómérnök, a róla elnevezett, íven függő vonórudas vashíd feltalálója. A selmeci Bányászati és Erdészeti Akadémián fejezte be tanulmányait. Előbb Oravicán vegyészként kezdett dolgozni, majd Ruszkabányán vállalatot alapított a Vajdahunyad körzetében található színesfémérc feldolgozására, s rövidesen az újjászervezett vállalat - a Hofmann Testvérek és Maderspach Károly Bánya- és Vasmű Társulat - társtulajdonosa lett.. Később vasöntvények és zománcozott edények gyártására tért át. Az 1840-es években kezdeményező szerepe volt a zsilvölgyi oligocén szénmedence kutatásában. Sikereit nemzetközi viszonylatban is jelentős találmányának, az íven függő vonórudas vashídnak köszönhette. A Maderspach-féle alsópályás hídszerkezet erőtanilag vonóvasas ívhíd, amely az alátámasztásokra csak függőleges erőket ad át. A pályaszint fölé emelkedő ív öntöttvas csőelemekből áll, a hídfők fölötti végeit kovácsoltvas vonórúd köti össze.
Első ilyen vashídját Lugoson, a Csuka-patak fölött, 18,45 méter fesztávolsággal és 2,6 méter ívmagassággal építette meg 1833-ban. Hídja mindössze 12 évet ért meg, 1845-ben sajnálatos módon egy bivalycsorda alatt leszakadt. 1837-ben 41 méter fesztávolságú hidat épített Herkulesfürdőn a Cserna folyón. Ez a híd 1838-ban egy földrengést is kiállt, 1896-ig használták. Harmadik hídját a Temes folyó felett, Karánsebesnél építette meg 1842-ben, 56,2 méter támaszközzel és 6,64 méter ívmagassággal. A terhelések növekedése miatt hatvan év használat után, 1902-ben újjá kellett építeni. Pályázatot nyújtott be az állandó Pest–Buda hídra is, de 114 méteres középső nyílású hídterét a bírálók William Tierney Clark lánchíd tervével szemben elvetették.
A szabadságharc idején a ruszkabányai vasműnek fontos szerepe volt Bem seregének hadianyaggal való ellátásában. A világosi fegyverletétel után a szabadságharc támogatása miatt a családját ért megszégyenítést nem tudta elviselni, és önkezével vetett véget életének.

Maderspach Livius (*Ruszkabánya 1840.02.01 - †Rákospalota 1921.09.29), bányamérnök, szakíró, m. kir. bányatanácsos, Maderspach Károly fia. Felsőbb tanulmányait Gráczban és Karlsruheban a polytechnikumon és Selmeczbányán (1862-től) a bányász- és erdészakadémián végezte. 1871-ben Berzétén (Gömör vm.) bányagondnok, 1897-től a Hernád-völgyi Vasipari Rt. üzemvezetője. A Rozsnyó-vidéki vasércbányászatról, a szepességi antimon és a Garam-völgyi cinkérc előfordulásokról, a dinamit felhasználásáról több cikket írt a Bányászati és Kohászati Lapokba, a Természettudományi Közlönybe és a Földtani Közlönybe. - F. m. Magyarország vasércfekhelyei (Bp., 1880).
Cikkei a Bányászati és Kohászati Lapokban: (1871. A dynamitnak egy veszélyes neméről, 1875. Rozsnyói antimonium, 1876. Albrecht főherceg vasércbányái Szepesmegyében); az Anyagi Érdekeinkben (1875. A salgó-tarjáni vasfinomító-gyár); a Verhandlungen der. k. k. geol. Reichsanstaltban: (1875. Antimonium von Eperjes im Sároser Comitat); a Zeitschrift des Berg- und Hüttenmännischen Vereines für Kärnthenben: (1875. Nord-Gömörer Eisenindustrie); a Wochenblatt für Land- und Forstwirthschaftban: (a Pester Lloyd melléklapja 1875. Die Eisenindustrie Ober-Ungarns, Braunkohle bei der Roheisenerzeugung, Über Brennstoff, Das Eisenhüttenwesen in Ungarn, Forstwirthschaft des Aerars, Das Göllnitzthal und die Geschützfrage, Der Zsilthaler Kohlenbergbau, Bemerkungen über landwirthschaftliche Verhältnisse im Hunyader Comitat, Neue Schürfungen im Gömörer Comitat, Vaspatak, 1876. Die Eisensteinlagerstätten des Grafen Dyonis Andrássy in Dernő); az Österr. Zeitschrift für Berg- und Hüttenwesenben (1876. Eisenstein-Lagerstätten von Telekes und Rudóbánya, der Bergbau von Zsokarócz, Die Manganerze von Csucsom und Betlér); a Természettudományi Közlönyben: (1877. Pelsőcz-Ardói czinkérczfekhelyek), a Földtani Közlönyben: (1878. A pelsőcz-ardói czinkérczfekhelyek, A Fetőcske és nyergeshegy földtani viszonyai, 1879. A lipótbányai tetradrit, ugyanezen a Bányász. és Koh. Lapokban. A garamvölgyi czinkércz fekhely) és több kisebb közlés szaklapokban.
Munkája: "Magyarország vasérczfekhelyei". A királyi magyar természettudományi társulat megbízásából. Budapest, 1880. 14 térképpel és 70 ábrával.
A selmeczi m. kir. bánya- és erdész-akadémia Emlékkönyve. Selmecz, 1871. 213. l.
Kiszlingstein Könyvészete és Pethő Gyula szives közlése.

Mistéth Endre (*Buziásfürdő 1912.09.10 - †Budapest 2006.07.12). A Temes vármegyei Buziásfürdőn született apai ágon francia (hugenotta), anyai ágon szerb, illetve görög eredetű családban; apja tengerésztiszt, illetve vasúti tisztviselő volt. A család 1922-ben települt át Magyarországra. A kőszegi Hunyadi Mátyásról elnevezett katonai alreál, majd a budapesti Bocskai István Katonai Főreáliskola növendéke volt; 1930-ban érettségizett. A Magyar Királyi József Műegyetemen folytatta tanulmányait; 1935-ben építőmérnöki oklevelet szerzett. Ösztöndíjasként többször járt külföldön. Első munkahelye a Ganz Vagongyár volt, majd vízvezeték-tervezéssel foglalkozott az Országos Közegészségügyi Intézetben. Ezután hídtervező mérnökként bekapcsolódott a Székesfehérvár-Graz közötti autóút építésébe. Rövid ideig tisztviselő volt a Közlekedési Minisztériumban, majd 1938-tól egy tervezőiroda munkatársa. 1940-ben önálló irodát nyitott. Ugyancsak 1940-ben tanársegéd lett a Műegyetemen. 1942-ben csatlakozott a Magyar Testvéri Közösséghez. 1944-ben részt vett a fegyveres ellenállási mozgalomban, többek között Mikó Zoltán századossal tartott kapcsolatot; októberben, miután behívták katonának, illegalitásba vonult. A nyilas puccs után igyekezett megakadályozni az ipari üzemek Németországba szállítását. 1945 elején a szovjet hidász alakulatok tanácsadójaként részt vett a Déli összekötő vasúti híd helyreállításában. Mikó Zoltánnal való kapcsolata miatt a szovjet hatóságok rövid időre őrizetbe vették. Ő tervezte az ideiglenes: "Manci" hidat, majd a főváros első állandó hídját, a Kossuth hidat. Kővágó József felkérésére belépett a Független Kisgazdapártba. 1945. november 23-án az Iparügyi Minisztérium politikai államtitkára lett. 1946. július 21-én kinevezték az Újjáépítési (október 12-től Építési és Közmunkaügyi) Minisztérium élére. A Magyar Közösség-ügyben koholt vádak alapján letartóztatták (miniszteri tiszte alól 1947. január 14-én mentették fel), és az összeesküvési ügybe bevont fiatal értelmiségi kisgazdapárti csoport ellen indított per fő vádlottjaként 1947. augusztus 29-én első fokon három és fél évi börtönre, majd másodfokon 1948. március 4-én hatévi kényszermunkára ítélték. Büntetését később két év három hónappal meghosszabbították, és csak 1955 áprilisában nyerte vissza a szabadságát. Szabadulása után három és fél évig még rendőri felügyelet alatt állt, a joghátrányoktól 1958. december 28-án mentesítették. A Vízügyi Tervező Vállalatnál helyezkedett el mérnökként, később szakági főmérnök, főstatikus lett; részt vett az Erzsébet híd, a kiskörei és a bős-nagymarosi vízlépcső tervezésében. Többek között dolgozott a Közel-Keleten, illetve Egyiptomban is. 1978 decemberében nyugdíjba vonult. 1963-ban egyetemi doktori, 1969-ben kandidátusi, 1978-ban akadémiai doktori címet szerzett, kutatási területe a szerkezetek méretezés-elmélete, illetve komplex gazdasági optimálása. 1983-ban a Budapesti Műszaki Egyetem címzetes egyetemi tanára lett. 1996-ban tevékenységét Széchenyi-díjjal jutalmazták.