Méliusz József, (*Temesvár, 1909.01.12. - †Bukarest, 1995.12.05.), élete átível szinte a teljes huszadik századon. Ennek az életútnak a paradigmatikus volta szemlélteti és tanulmányozhatóvá teszi a romániai magyar kisebbségi léthelyzetet. Borcsa János kismonográfiája1 természetszerűleg helyezi a hangsúlyt Méliusz szépírói munkásságára, elismerve ugyanakkor, hogy “a dolgozat kijelölt kereteit jóval túllépte volna Méliusz József szerkesztői és irodalomszervezői, valamint intézményalapítói és irányítói tevékenységének a feltárása és feldolgozása, továbbá a publicista és műfordító munkásságának a bemutatása és értékelése, s nem utolsó sorban a közéleti személyiségé, aki volt élete különböző szakaszaiban, s végül vállalt szerepeinek eszme-és politikatörténeti megítélése.”2 Ezeknek a feladatoknak az elvégzése szintén fontos mind az irodalmi mű “elsődleges kontextusa” (Takáts József kifejezése)3 szempontjából, mind pedig a hiteles helyzettudat és önismeret kialakítása céljából. Elengedhetetlen tehát a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokában található hatalmas (negyven doboznyi) Méliusz-hagyaték feldolgozása. Ennek a hagyatéknak a kisebbik része (hat dobozban) személyesen az író által elrendezve, még az író életében, zárolt anyagként került át a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárába. A nagyobbik rész, mely analektákból áll, de mely szintén tartalmaz öt doboznyi levelet, az özvegy jóvoltából került ugyanide. Elrendezésük, kutathatóvá tételük az erdélyi irodalom történelmi-társadalmi hátterét jól ismerő kutató feladata. Ahhoz hasonlóan értékes dokumentumok kerülhetnek elő mint az 1990-ben, Ágoston Vilmos által összeállított Szilágy Domokos leveleit tartalmazó kötet anyaga.4 Méliusz József nemcsak alakítója, hanem kritikusa is korának és kortársainak. Következetes baloldalisága, szemléletének korlátja, de kiegyensúlyozója is volt. Álljon itt egyetlen, Budapestről keltezetett, Domokos Gézának címzett levél ennek bizonyságául: “1968. Május 12. Drága Gézám, itt az Előre iránt mindenütt nagy érdeklődés támadt az irodalomban és barátaink körében. Darvas Jóska üdvözöl és kér, hogy ha feljössz, feltétlenül találkozzatok. Megígértem, hogy ezt megírom neked. (…) Az írószövetségi értekezletükön Czine Mihály beszélt a romániai irodalomról - ez az Edgár-féle vonal. Kértem még egyszer Darvast, hasson az ésszerűségre. Még külön beszéltem az értekezlet előtt Garaival is, aki jó kommunista, és még egyszer figyelmeztettem őt is a bajok lehetőségeire, s kértem őt is, Darvassal együtt őrködjenek az értelem érvényesülése mellett. Garai mesélte undorral: Hajdú Győző itt járva, könnybe lábadt szemmel kérlelte, hogy “a magyarok ne adjanak el bennünket” (“a románoknak”). (…)
1 Borcsa János: Méliusz József. Kriterion Könyvkiadó, 2001.
2
I.m.297.o
3
Takács József: Nyolc érv az elsődleges kontextus mellett. Itk.2000/1-2
4
Visszavont remény. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp. 1990.

Méliusz József (*Temesvár, 1909.01.12.), író, publicista, költő, műfordító. ~ Anna férje. Középiskolát szülővárosa Piarista Gimnáziumának reál szakán végzett, Budapesten tette le az érettségi vizsgát (1928). Főiskolai tanulmányait a budapesti Műegyetem műépítészeti karán kezdte, majd Zürichben, Kolozsvárt és Berlinben teológiai tanulmányokat folytatott és református lelkészi képesítést szerzett (1933). Az Ifjú Erdély egyik szerkesztője és az Erdélyi Fiatalok munkatársa (1932-33), Endre Károly ajánlásával az Erdélyi Helikonban kezdi szépirodalmi pályáját. A válsággal küzdő Európa háborúra készülő szélsőségeseivel szemben az antifasiszta békemozgalomhoz csatlakozott, 1934-től a Korunk főmunkatársa, 1935-től a Brassói Lapok bánsági tudósítója és publicistája. Dél-Erdélyben részt vesz az Antonescu-diktatúra ellen folyó illegális küzdelemben, a Déli Hírlap cikkírója Virág Miklós álnéven. A bevonuló szovjet hadsereg feljelentésre letartóztatja; az incidens tisztázása után az MNSZ központi sajtóirodájának vezetője (1945), a Romániai Magyar Írók Szövetségének főtitkára (1946), Gaál Gáborral közösen szerkeszti az Utunkat. A romániai magyar színházak vezérfelügyelőjeként szerepet vállal a marosvásárhelyi Székely Színház és a kolozsvári Magyar Opera megteremtésében. A kolozsvári Állami Magyar Színház főrendezője, majd igazgatója, a magyar színművészeti intézet tanára (1948-49). Koholt vádak alapján az MNSZ más vezetőivel együtt letartóztatták s ítélet nélkül hat éven át (1949-55) fogva tartották. Hazatérve az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó aligazgatója (1957-59), a Romániai Írók Szövetségének alelnöke (1968-72). A realizmus és avantgardizmus - a valóság megvallása és a korszerű képzetkapcsolások - szintézisével jelentkezett. E műfaj-termő jellegzetességgel tűnt fel hol a MADOSZ meghirdette Népi Toll Versenye lebonyolításával, munkás és paraszt írók után kutatva, hol a Ben Hepburn hagyatéka c. verssorozat (Korunk 1934) néger jelképeibe rejtve az elnyomottság és kiszolgáltatottság elleni érzelmi kitöréseit, új helyezést szerezve a forradalmi művészetté emelt avantgardizmusnak. E kettős-egység jellemzi 1945 után megjelenő A nép ír vagy Tanú a nép c. írásait egyfelől, Együtt a világgal c. verseskötetét másfelől, és életének gazdag irodalmi termése ezzel a sajátossággal ötvöződött páratlan irodalmi jelenséggé nemcsak lírájában, hanem prózájában is. Találóan jegyzi meg Kántor Lajos az eredetileg még II. világháború előtti, de csak 1969-ben megjelent Város a ködben c. önéletrajzi regényéről, hogy ez a Proust utáni modern európai próza szintjét megközelítő mű "...különösen szerencsés házasságból született: az író avantgarde elkötelezettségéből s a magyar szociográfiai irodalom tapasztalatainak hasznosításából". A mindennapokat megelevenítő közírása és a Dél-Erdélyben átélt fasiszta diktatúra nyomasztó emléke is a tényközlés és a művészi gondolatiság elválaszthatatlanságában gyökerezik. A Kitépett naplólapok harminc évet átfogó mindenkori maiságában az írói alakulás őszinte folyamatával találkozunk, a Sors és jelkép pedig, egy 1943-as erdélyi utazás regénye, nemcsak a "nemzetiségi realizmus" jegyében íródott, hanem a belső lelki vallomás erkölcsi nyomatékával is. A második kiadáshoz fűzött visszapillantás nem hallgatja el az antifasiszta ellenállás térképéről egy voluntarisztikus baloldali-szektás elvárás meghökkentő - s nyilvánvalóan a szerző későbbi meghurcolását is előrejelző - türelmetlenségét a művésszel szemben, aki példaképei, Montaigne és Kazinczy nyomában járva politizálás közben sem adja fel egy új világra készülődő költő igazságérzetét. A regény regényéhez tartozik, hogy amikor 1973-ban újra megjelenhetett, az író bevallja, hogy közben a regény tematikája "a sérülések egész rendszerévé változott át, irodalmi traumatológiává", amelynek kibeszélése görcsöktől szabadít... Majakovszkijra emlékeztető agitatív s egyben kritikai kommunizmusa egy ifjúságából hozott mély, krisztiánus humánumból táplálkozik, ezért került nemegyszer szembe a balos hatalommal. Ez az erkölcsi erő íratja meg vele az Aréna c. verseskötet híressé vált Jitkadal elégia c. zsidó siratóversét, mellyel az antiszemitizmus ellen küzdő keresztény íróknak szánt Jeruzsálemi Nagydíjat kiérdemelte. Művészete elválaszthatatlan Európa szellemi nagyjainak vonulatától. Nem véletlen, hogy egy Thomas Mann ellen indított provokációs plágiumperben Costa Carei román íróval szövetkezve megszervezte Temesvárt a nagy német író védelmét. Ismert barátsága Ludwig Renn német íróval. Jellemző, hogy Bert Brecht, Johannes R. Becher, Alekszej Tolsztoj fordítója, a román irodalomból pedig Arghezi verseit, Rebreanu, Eftimiu, Victor Ion Popa, Muşatescu, Mihail Sebastian vígjátékait ültette át magyarba. Egy fikciós író-személyiségbe öltöztetett kettős regénye (A Horace Cockery-Múzeum és Horace Cockery darabokra tört elégiája) saját eszmei beidegződésének kalandos irodalmi Európa-képét adja, travesztálva önmagát, aki "költő volt, nem politikus. A politika mesterségbeli fogásait nem ismerte, humanista volt és moralista; költő: a csatavesztés predesztináltja." Az emlékező író eredeti műfaja a kávéház-regény: összesen öt kötetből áll. A kávéház mint "méliuszi fogalommá váló méliuszi metafora" (Szász János) egyben vallomás és álom, útinapló és korrajz, képzelet és irodalomtudomány értelmiségi fóruma, ahol mindnyájan ott lebegnek, akik "testvérien a humanizmusban, lázadásban, szabadságban és rációban" az eszményi Európát jelentik. Az illúziók kávéháza s a Kávéház nélkül után a harmadik kötet, a Tranzit kávéház álomtechnikájában - "Anna álmában" - megelevenedik a költő-hős pokoljárása a történelmi megpróbáltatás börtöneiben... A lazán induló szerkezet egyre határozottabb formát ölt (Napnyugati kávéház; A barátság kávéháza - tegnap) s minden megszokottól felszabadultan maga az erdélyi magyar "új regény", mely csattanójáig ér Zsilava nem volt kávéház c. alatt közölt s egy korszak vádirataként elhangzó börtön-naplójával, egyelőre A Hét hasábjain (1991-92). A költő nem öregszik. Kezdve a csehszlovákiai sarlós ifjúság erdélyi bemutatásától (1930) a kolozsvári Fellegvár neoavantgardista fiataljainak levélbeli üdvözléséig (1979) éberen figyelte az új írókban jelentkező folytonosságot, közben már Az új hagyományért c. tanulmánykötetében üdvözölve Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos nemzedékét, melyben "az örökség ébredése" jelentkezik.
Művei: A nép ír (1945); Ének 1437-ről (Verses krónika. Tv. 1945); Tanú a nép (Tv. 1945); Párizs után (politikai közírás, Kv. 1946); Sors és jelkép (Kv. 1946, 2. javított kiadás Buk. 1973); Együtt a világgal (versek, 1957); Októberi szél (Egy publicista jegyzetei. 1957); Ameddig ellátok (versek, 1960); Kitépett naplólapok (1961); Okos volt-e Okos Marci? (Regényke. Méliusz Annával. 1961); Beszélgetés a rakparton (versek, 1963); Legszebb versei (1964); Aréna (versek, 1967); Az új hagyományért (cikkek, tanulmányok, 1969); Város a ködben (függelékben a regény kéziratának története, 1969, 2. kiadás 1981. RMI); Az illúziók kávéháza (Vallomások. 1971, Bp. 1990); Én és az oroszlán (ifjúsági regény, Méliusz Annával. 1972); Kávéház nélkül (Emlékezet és vallomás. 1977); Tranzit kávéház (Utazás és álom. 1982); Horace Cockery-Múzeum - Horace Cockery darabokra tört elégiája (1983, Bp. 1988); Válogatott költemények 1930-1980 (1984); Napnyugati kávéház (1986); A barátság kávéháza - tegnap (1988). Harminc versét németre ültette át Franz Liebhard (1965); románra verseit Emil Giurgiuca, Radu Boureanu, Paul Drumaru, regényét Oraşul pierdut în ceaţă címmel Constantin Olariu (1974), az Arena elégiáit Virgil Teodorescu (1975) fordította.

Benedek Marcell: Sors és jelkép. Utunk 1946/3. - Gréda József: Nagy költemények nyersanyaga. Utunk 1958/14. - Lőrinczi László: Jegyzetek M. J. költészetéről. Korunk 1961/1. - Méhes György: Mesei realizmus. Utunk 1962/2. - Balogh Edgár: A közíró ars poeticája. Korunk 1962/5. - Márki Zoltán: Naplólapok. Igaz Szó 1962/6. - Izsák László: Expresszionista hagyomány - költői agitáció. Korunk 1964/12. - Király László: Aréna. Utunk 1968/8. - Szilágyi István: Városnagy költemény. Utunk 1968/14. - Hervay Gizella: Magány és aréna. Beszélgetés M. J.-fel. Ifjúmunkás 1969/3. - Huszár Sándor: Az író asztalánál: az avantgardról. Utunk 1969/20; újraközölve Beszélgetések kortárs írókkal. 1969. 237-45. - Kántor Lajos: Városok - ködben és éjszaka. Korunk 1969/11. - Marosi Péter: Atlantisz visszatér. Utunk 1969/45. - Kovács Sándor Iván: A monarchia magyar regénye. Népszabadság, Bp. 1969/246. - Jancsó Elemér: Irodalomtörténeti publicisztika. Igaz Szó 1970/1. - Pomogáts Béla: Valóság és ábrázolás. Tiszatáj, Szeged 1970. 573-75. - Kovács János: Az utazás bűvölete. Előre 1973. aug. 4. - Kicsi Antal: M. J. I-II. Brassói Lapok 1974/15-16. Kis Irodalomtörténet. - Szász János: Egy téli estén M. J. kávéházában. Előre 1978. febr. 19; uő. Ismét a kávéházban. Előre 1982. nov. 17; uő. Egy költészet pályaképe. A Válogatott költemények utószava 1984. - Beke György: M. J. kételyei és bizonyosságai. Brassói Lapok 1979. febr. 17. - Szávai Géza: Helyzettudat és irodalom. M. J. költészete. Kismonográfia. 1980. - Egyed Péter: Vesztés és túlélés M. J. művében. Utószó a Város a ködben 1981-es kiadásához. - Borcsa János: "A költészet életforma." Korunk 1984/6. ÁVDolg. Szász Béla: M. J. Kv. 1967.
Forrás: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon