Technikatörténet

A temesvári ősszámítógép nyomában

A temesvári egyetem régi épülete

A MECIPT-1 Közép- és Kelet-Európa számítástechnika-történetének egyik nagyon becses emléke (MECIPT: Masina Electronica de Calcul Institutul Politehnic Timisoara; azaz a temesvári műszaki egyetem elektronikus számítógépe). A MECIPT-1 - nyugodtan kijelenthetem - az amerikai ENIAC és az EDVAC, az angol EDSAC, a svéd BESK és a dán DASK, az ukrán MESzM és talán az osztrák Mailüftern sorozatába tartozik bele. Egy tudományos céllal megépített egyedi, ősszámítógép, amelyből - a legjobb tudomásom szerint - ebben a térségben ez az egyetlenegy maradt meg szinte teljes épségben. A történet 1960-ban a Magyar Tudományos Akadémia Számítóközpontjában kezdődött. A központ igazgatója Aczél István volt, jómagam pedig az intézmény tudományos munkatársa, az első magyarországi számítógépet, az M-3-at kifejlesztő, majd üzemeltető mérnökcsoportnak a műszaki vezetője voltam. Az M-3-as számítógép fejlesztésében munkatársaim a memóriával: a mágnesdob üzemeltetésével kapcsolatos bíbelődést nem nagyon akarták elvállalni, ezért ezt saját magamnak osztottam ki. A munkában Kardos Kálmán technikus kollégám volt a segítségemre; én kitaláltam és megterveztem az újabb elektronikus áramköröket, ő pedig - csodálatos érzékkel - minden elképzelésemet megvalósította... Az M-3 a hatvanas évek elején már három műszakban működött. Legérzékenyebb része a mágnesdob volt, amelynek mágnesezett felületét a rögzített - ám általában a hőmérséklet változása vagy a rossz beállítás miatt akár több mikronnyira is elmozduló - fejek könnyen ledörzsölték. Ebben az időben kezdtük el a számítógép memóriakapacitásának a többszörözését, s e célra egy olyan új, hosszú élettartamú, elektroncsövekkel működő vezérlőegységet terveztem, amelyhez nem egy, hanem négy mágnesdobot lehetett hozzákapcsolni. A mágnesdobot - minthogy viszonylag sokat "fogyasztottunk" belőle - mechanikai műhelyünk sorozatban gyártotta.
A pojánai "üzlet"
Aczél Istvánt beutalták a Brassó melletti akadémiai üdülőbe, a Pojanára, ha jól emlékszem, 1960 telén, ahol is - szánkózás közben - megismerkedett a temesvári Viliam Löwenfeld mérnökkel. Lőwenfeld elmondta neki, hogy Temesvárott az egyetemen Josif Kaufmann matematikussal együtt megterveztek és már meg is építettek egy elektroncsöves számítógépet, és annak minden egysége tökéletesen működik, de a gépnek egyelőre nincs memóriája.

Egy fénykép érkezett Temesvárról, az ott kiállított MECIPT-1-ről

Aczél - akit nagyon szerettünk, mert igen megértő kolléga és jó igazgató volt - megígérte Lőwenfeldnek, hogy a temesvári egyetemnek átadunk egy mágnesdobos memóriát, nekem pedig kiadta a feladatot, hogy a memóriát készíttessem el, és segítsek hozzáilleszteni a temesvári számítógéphez. Ma már tudom, de akkor nem is sejtettem, hogy a memória kiszállítása a magyar számítástechnika-történetnek egyik nevezetes napja volt: először fordult elő, hogy a magyar tudomány egyik intézménye számítástechnikai eszközt exportált. A dobot szétszedtük, a nagyon érzékeny mágneses felületet hordozó forgóhengert külön - egy erre a célra készült faládába - csomagoltuk. A forgórészt a helyszínre Kardos Kálmán vitte "az ölében". Én néhány nappal később utaztam Temesvárra. A számítógéprendszer pedig - néhány hét múlva - tökéletesen működött. A bukaresti Román Tudományos Akadémia - gondolom, felfigyelve temesvári sikerünkre - szintén rendelt tőlünk három mágnesdobot, s azt rövid időn belül le is gyártottuk. A szállítás hasonlóképpen történt: Kardos Kálmán vitte a repülő utasterében a forgórészeket, míg a mágnesdob állványa és az alapszerelvények a poggyásztérben utaztak. Úgy beszéltük meg - a temesvári receptet követve -, hogy én néhány nap múlva utazom Bukarestbe "beüzemelni" a mágnesdobokat. Nem így történt. A repülőtéren a szállítmányt egyforma, szürke egyenruhás emberek fogadták, a mágnesdobokat átvették, az átvételt igazolták, s Kálmán barátomat föltették ugyanarra a gépre, amellyel oda érkezett. A mágnesdobok után később érdeklődtem, de azok eltűntek valahol Bukarestben. Sohasem tudtam meg, hogy hol és milyen célt szolgáltak.

Löwenfeld és a titkosszolgálat

A vár főbejárata

Telt az idő, Viliam Löwenfeld a Bánát régió számítástechnikai főnökévé emelkedett, Josif Kaufmann pedig, ha jól emlékszem, a programozás kutatójaként működött tovább az egyetemen. A kapcsolatot nem nagyon tartottuk egymással, mindenki a maga dolgával foglalkozott...Néhány év múlva Temesvárról - valaki - egy névtelen levelet küldött nekem, megírva benne, hogy a Löwenfeld-Kaufmann-féle gép bekerült a temesvári múzeumba, ott rá volt írva az alkotók neve, és az is, hogy a gép a Magyar Tudományos Akadémiával együttműködve készült. Nemsokára egy fénykép is érkezett Temesvárról, amely a kiállított gépet ábrázolta, s rajta nagyon jól felismerhető volt a mágnesdobom. Nem telt el hosszú idő, amikor rossz híreket hallottam Temesvárról: Viliam Löwenfeldet kiutasították az országból. Amikor svédországi tanulmányútjáról hazaérkezett, a bukaresti repülőtéren elvették az útlevelét, föltették ugyanarra a gépre, amellyel jött, és közölték vele, hogy elveszítette az állampolgárságát. Nemsokára ugyanezt hallottam Josif Kaufmannról is, de a részletekről már nem szólt a fáma...Ugyanazon a nyáron családostul Romániában, Erdélyben nyaraltam. Kíváncsi voltam rá, hogy mi van Vili családjával. Nagyon nehezen, de rájuk találtam. Elmondták, hogy megkérték a kivándorlási engedélyt, ám azt a hatóságok többször visszautasították. A "száműzetési szokások" szerint a feleség elvesztette a munkahelyét, az akkor középiskolás fiút pedig kitiltották Románia minden iskolájából.

A régi vár kazamatái

Néhány hónap múltán levelet hozott a posta Svédországból. Viliam Löwenfeld arra kért, segítsem a családjával való levelezésében.
A Ceaucescu-rezsim postája leveleit nem kézbesíti ki a feleségének, a telefonjait pedig nem kapcsolják. Másnap a munkahelyemen egy szürkeruhás fiatalember várt rám, s mindjárt "in medias res" kérdezte: mi az elképzelésem Viliam Lőwenfeld kérésével kapcsolatban? Vállalom-e a közvetítő szerepét?" "Barátian tájékoztatni szeretném - mondta -, ha vállalja a közvetítést, akkor azt egy bizonyos helyen egy baráti ország elleni kémkedésnek fogják minősíteni, amiért önt súlyos börtönbüntetésre ítélhetik. Csak jót akarok, ezért szólok!". Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ha nem közvetítek, cserbenhagyom Vilit! Ha közvetítek, akkor meg lecsuknak! Némi töprengés után megírtam Vilinek, hogy mi történt, és hogy nem tudom vállalni az összekötő szerepét. Csakhamar válaszolt, hogy megérti a helyzetemet, és egy idő után tudatta: a családja megkapta a kivándorlási engedélyt...Körülbelül ebben az időben egy újabb névtelen levelet kaptam Temesvárról: gépünk (a MECIPT-1) már nincs a múzeumban, ismeretlen helyre vitték.

A nagy találkozás

Ahol a MECIPT-1 rejtőzött

A nyolcvanas években a Neumann János Számítógéptudományi Társaság és az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság (az EMT) között élénk tudományos kapcsolat alakult ki. E kapcsolat gondozásáért én voltam a felelős, ezért sokat jártam Erdélyben, főleg Nagyváradon, Kolozsvárott és Illyefalván. Találkoztam a temesvári egyetem tanáraival, s tőlük is megkérdeztem, tudnak-e valamit a MECIPT-1-ről. Senki nem tudott semmit. Hazafelé autózva többször is Temesvár felé vettem az utamat, többször is megnéztem a Bánáti Múzeumot. Beszéltem múzeumi őrökkel, akik még emlékeztek egy nagy gépre, amelyet elvittek, aztán találkoztam egyetemi emberekkel is, a MECIPT-1-et azonban - látszólag - elnyelte a föld. 2000 márciusában Temesvárott konferenciát rendeztek a teleházakról. Ennek a végén Pataki Zoltán újságíró, a Bukarestben megjelenő Romániai Magyar Szó című napilap részére interjút készített velem, s az interjú végén elkezdtünk mindenféléről beszélgetni, egyebek között a korai számítástechnikáról, majd pedig a MECIPT-1-gyel kapcsolatos valamikori szerepemről. Pataki tudott a MECIPT-1-ről, egyetemistaként hallott róla, a gép további sorsáról azonban nem. Ellenben ismert valakit, aki még 1967-ben gyakorolt a gépen. Emberünk telefonon elmondta, hogy valamikor a temesvári Várbástyában rendeztek egy kiállítást, és hogy - szerinte - a MECIPT-1 is szerepelt azon a bemutatón.

Egy megsérült rekamié alatt/mellett fölfedeztem a mágnesdobot

Késedelem nélkül autóba szálltunk: irány a vár! Leparkoltunk az udvarban, körülnéztünk. A kazamaták majdnem körbe veszik az udvart, a legtöbben üzleteket, kávézókat és éttermeket alakítottak ki. A helyzet nem úgy festett, hogy ott a Várbástyában, valamelyik kazamatában őriznék a román ősszámítógépet. Pataki Zoltán, akit ugyancsak elkapott a "vadászláz", az üzletek tulajdonosait kérdezgette románul a MECIPT-1-ről. Én az udvaron ténferegtem, majd megkíséreltem, hogy az egyik legkoszosabb ablakot átláthatóvá tegyem. A "megtisztított" üvegen keresztül bepillantva a kazamatába egy számítógépszerűséget - ha jól emlékszem, a hetvenes évek végéről származó FELIX-számítógépet - láttam...Pataki Zoltán egy fiatalemberrel állt elő, aki elmondta: hónapokkal ezelőtt egy nagy szerkezetet pakoltak le egy traktor pótkocsijáról, és bevitték azt valamelyik kazamatába. Elkezdtünk keresgélni, bekukkantottunk a bútorboltba, és - egy csinos szőke lány jóvoltából - az általam felfedezett kazamatában is, ahol a törött, szállításkor megsérült bútorokat raktározták. A helyiségben nem volt világítás, pokoli volt a rendetlenség. De mindjárt az ajtó mellett felismertem a MECIPT-1 vezérlőasztalát, noha az alig látszott ki, mert meg volt pakolva bútoralkatrészekkel. Egy kissé beljebb - elhúzva a romos bútorokat - előbukkant a MECIPT-1-nek több olyan állványa, amelyre Viliék az elektronikát szerelték. Engem - ne vegye tőlem senki se zokon - elsősorban a valamikori mágnesdobunk érdekelt! A bútorromokat eltologatva "bekúsztam" a helyiségnek szinte teljesen sötét végébe, s ott egy megsérült rekamié mellett/alatt felfedeztem azt az ismerős berendezést, amelyet mi csináltunk.  A memória ott állt előttem a maga valóságában, mintha csak tegnap kapcsolták volna le a számítógépről, a dob pedig, amikor megmozdítottam, finoman elfordult a tengelye körül: szerintem új korában se működött jobban.

A vár fogságából az egyetemre

Előkerültek a MECIPT-1 állványai is
A szerző felvételei

Nem tudom ennek a pillanatnak a nagyszerűségét érzékeltetni. Később Pataki elmondta, hogy szinte önkívületben ugráltam a dobtól az elektronikáig, majd a vezérlőasztalig és vissza, a külvilágról megfeledkezve bolyongtam a MECIPT-1 számítógép részei között. Mint aki teljesen megbolondult!...Nehezen tudtam a várat elhagyni, hiszen a kazamatában ott maradt múltam egy darabja. Amikor hazaértem, elővettem a valamikor, a múzeumból névtelenül kapott fényképet. Ezt mintha ugyanannak a kazamatának a még tiszta üvege mögül vették volna fel, mint amelyiket Patakival felfedeztem. Eszerint a kép már a MECIPT-1 múzeumi "száműzetése" után készült. Az M-3-at, sajnos, 1968. január 2-án a szegedi egyetemen szó szerint szétvagdosták és részeit kiosztották a tanszékek között. A kutatók a nagyon elhasznált alkatrészekkel már mit sem tudtak kezdeni, s elvitették őket az ócskavastelepre. A gépnek csak néhány darabját tudta Muszka Dániel megmenteni, ezeket ma az Országos Műszaki Múzeumban és a Magyar Informatika-történeti Múzeum Alapítvány gyűjteményében őrzik.
Úgy tudom, hogy már Temesvár vezetése is fölfigyelt az ősszámítógépre. Azt remélem, hogy hamarosan kiszabadítják a temesvári vár fogságából, és újra felállítják szülőhelyén, a temesvári egyetemen. Biztos vagyok benne, hogy a temesvári egyetemisták - ha megismerik a MECIPT-1 történetét - büszkék lesznek rá. Mert nem csak az 1989. évi forradalom kezdődött el Temesvárott, hanem a MECIPT-1-gyel - több mint negyven évvel ezelőtt - a számítástechnika korszaka is; Románia ott tette meg az első lépést az informatika országútján.
Kovács Győző