Petőfi Krassó-Szörény megyében

Amikor Bem hadserege a Bánság felé indul, a költő vele tart… Talán teljesen katonának érzi magát, hogy alig-alig szólal meg?!… A költő 1848-as verstermése 106, míg 1849-ben mindössze húsz verset és néhány haditudósítást ír. Az utolsót Mezőberényben írja barátjánál, Orlay Petrics Sománál július 6-17 között („Szörnyu idő…”). Innen visszatért Bem táborába, feleségét és beteg kisfiát Mezőberényben hagyva… Ezek után már csak a vég következett. Hogy ez július 31-én egy tömegsírral fejeződött be, vagy csak jóval későbben a szibériai Bargasinban…?! Petőfi Krassó-Szörény-megyei útja szempontjából ez nem lényeges.
Tény, hogy az erdélyi hadjárat után Szászsebesen keltez egy tudósítást április 11-én, itt írja meg április 3-12 között „Ki gondolná, ki mondaná...” című versét, majd Vajdahunyadon 1849. április 14-én a „Vajdahunyadon” címűt. Ezután együtt jön a sereggel a Zajkány-Vaskapu-hágó - Szörénybalázsad1- Bisztranyíres útvonalon egészen Karánsebesig, ahol április 17-én a Közlöny részére egy tudósítást ír, illetve feltehetően még aznap, esetleg egy nappal később az „A székelyek” című versét.
Bem serege Karánsebesről tovább vonul a Lugos-Buziás-Bükkfalva-Medves-Temesság -Szabadfalu-Temesvár útvonalon, majd megfordul Zsombolyán és Aradon, de a Petőfi-kötetek „nem jegyzik" ezeket a helységeket (Petőfi Sándor Összes költeményei I-III, Bp. 1892-1893, Petőfi Sándor Összes művei I-III, Bp. 1895-1896), bár a költő is együtt vonul a sereggel.
Hogy Karánsebesen Petőfi hol tartózkodhatott, nem tudjuk, talán a mai múzeumépületben, amely eredetileg határőrlaktanya volt. Tudniillik nem feltételezhető, hogy az osztrák császári tiszt (később tábornok), Traian Boda - akinek részben köszönhető Boksánbánya és Resicabánya eleste 1848 karácsonyán - Karánsebesen tartózkodott volna. Bár a haditudósítást éppúgy, mint az említett verset egy csárdában is megírhatta a költői, és feltehetően nyugodtan is írta meg, mert mindkét Karánsebesen született írása a pesti Közlöny május 1-ei számában jelent meg!... Bámulatosan gyors lehetett a futárszolgálat, hogy két hét leforgása alatt napvilágot láthatott a tudósítás és a vers egyaránt!
Mivel a Bánságban több Petőfi-írás nem született, így jogos a kérdés, hogy Karánsebesen mi indította a költőt versírásra és tudósításra egyaránt?… A választ a költő adja meg, mégpedig a vers címével: A székelyek. Azok a székelyek, akikről tudósított a TUDÓSÍTÓ.
Magáról a versről annyit, hogy utolsó versei egyike. Ez után még három verset ír Pesten és egyet, a már említett utolsót Mezőberényben.

Nem mondom én: előre székelyek!
Előre mentek úgy is, hős fiúk;
Ottan kíván harcolni mindegyik,
Hol a csata legrémesebben zúg.
Csak nem fajult el még a székely vér!
Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.
Úgy mennek a halál elébe ők,
Amint más ember menyegzőre mén;
Virágokat tűznek kalapjaik
Mellé, s dalolnak a harc mezején.
Csak nem fajult el még a székely vér!
Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.
Ki merne nékik ellenállani?
Ily bátorságot szívében ki hord?
Mennek röpülnek, mint a szél, s űzik
Az ellenséget, mint a szél a port!
Csak nem fajult el még a székely vér,
Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér!

(Karánsebes)

Maga a vers nem mestermű. Nincs benne a petőfies gördülékenység. Érzik rajta a sietség, talán épp a fáradtság. De két szempontból érdemes kiemelni. Egyrészt az utolsó két sora szállóigeként hallható, másrészt a harmadik versszakban van egy figyelemre méltó költői hasonlat: „Mennek, röpülnek, mint a szél, s űzik / Az ellenséget, mint a szél a port!"
Hogy a vers miért született, azt a tudósítótól tudhatjuk meg V. Karánsebes, április 17. 1849. tudósításából:

„Kijöttünk Erdélyből, mégpedig, jó ómennel, mert első lépésünk is diadal. Vaskapun innen, Vaiszlova1 határőrfalunál várt bennünket az ellenség. Megtámadtuk, megvertük. Veni, vidi, vici. Két zászlóalj volt ellenünk, seregünkből csak négy szászad (a 78. számú székely zászlóaljból) volt a tűzben, s e négy század a legalább 2000 emberből álló ellenséget mintegy két órai harc után oly kétségbeesett futásnak lódította, hogy Karánsebesig meg sem állt, s onnan is még aznap tovább futott, úgy hogy tegnap reggel, midőn ide értünk, a városiak fejérzászlókkal fogadtak. Az ellenség elesetteinek számát nem tudjuk bizonyosan, láttunk valami húsz agyonlőttet s mintegy ötven vízbefulltat, kik a Tuneton2 akarták életüket a hegyekbe vinni. Mi nekünk - ami talán hihetetlen, magam sem hinném, ha jelen nem lettem volna - mégcsak sebesültünk sincs egyetlen egy sem. Két ágyujok is nálunk maradt, az egyiket négy székely szemem láttára vette el példátlan bátorsággal. Tábornokunk ma jutalmazta meg őket érdemjellel és pénzzel, de méltók, hogy neveiket is tudja a haza: Déák Máté, Nagy József, Nagy Imre, Szabó Márton közlegények (...)
A lövöldözést hamar megunják, szuronyt szegeznek, s rohannak, és velök rohan az enyészet, az ellenségnek nem marad más, mint futni, vagy meghalni. De a székely csak a feltét alatt ily vitéz: ha vezére még vitézebb, mint ő s azért szükséges, hogy Bem legyen a vezérök. De a mily a hódító a mi tábornokunk rettenetes fegyvere, tán még hódítóbb hasonlíthatatlanul szelíd bánásmódja a harc után. A környékbeli lakosság, mely eszeveszetten futott el előttünk, jövöget visszafelé, látván, hogy a honmaradtaknak semmi bántása nincs. Ha e szerencsétlen nép még egyszer fellázad ellenünk, méltó, hogy extermináltassék. Jövő levelemet honnan írom? Nem tudom, tán onnan, ahonnét legkevésbé gondolnók. A mi öreg urunktól3 sok kitelik."

Nos, ennyi a tudósítás. És legközelebbi nincs. Június 11-én Petőfi egy nyilatkozatban (Közlöny, 1849. június 17.) „leteszi" a fegyvert, és lemond rangjáról, de - ki tud egy költői lelken eligazodni! - egy hónap múltán már nélkülözhetetlennek érzi magát, és Mezőberényből visszamegy, hogy az Ispánkútnál utoljára lássák…4
A fentiek alapján világos, hogy a székely virtus a költőt és a tudósítót egyaránt írásra késztette.
Reméljük, hogy nyilvánvalóvá válik, hogy Karánsebesen hol tartózkodott Petőfi. És nem árt dédelgetnünk azt a gondolatot, hogy Traian Doda szobra mellett egyszer egy Petőfi-szobor, vagy szerény emléktábla jelöli majd a „helyet", hogy a költő e tájon is alkotva suhant át.

1) Szörénybalázsd
2) Tunet - valamelyik patak neve. Azonosítani nem sikerült. Talán a Ruszkica patak, vagy a Bisztra valamilyen szláv nyelven (?)
3) Bem Apó
4) Bem tábornok unszolására tért vissza a sereghez.

 

Makay Botond