,,Talán lehettem volna dóm”

(Nagy Márton)

Szombati-Szabó István költő a "Már" című versében a sorsot vádolva sóhajt föl: „Talán lehettem Sarkadi Mihály: Nagy Márton arcképe (fekete olajos kréta)volna dóm. Kunyhó lehettem volna tán.” Ez a két sor Resicabánya szinte valamennyi református lelkipásztorára érvényes, mert tehetséges ember létükre nem volt lehetőségük kibontakozni. Dómok nem, csak kunyhók lehettek. Fároszok sem, csak pisla mécsek.
Nagy Márton református lelkipásztor, aki Resicabányán él 1953 óta (1973 őszén ment nyugdíjba), nagy tehetségű és sokoldalú ember volt. (Múlt időt kell használnunk, mert három éve ágyhoz kötött). Családos emberként a lelkészi fizetéséből nem tudott megélni, szabóskodással, másodállásban ládaszegecseléssel, kárpitosmunkával, asztalossággal s miegyébbel foglalkozott. Tehetséges festő is volt, amiről eredeti festményei, neves festők műveiről készült másolatai árulkodnak.
Nagy Márton nem a Bánság, hanem Erdély gyermeke. A Szilágy megyei Bősházán született 1909. március 20-án. Tanulmányait, a református teológiát Kolozsvárott végezte. Nem lelkészi pályára készült, de a korabeli politikának köszönhetően a képzőművészeti akadémiára nem vették föl, mert nem volt meg az érettségije. (Azt csak később tudta letenni.) Akkortájt a hazai hatóságok a magyarságot úgy tartották távol az egyetemektől, hogy vagy megvonták az iskolák nyilvánossági jogát, vagy a diákot megbuktatták az érettségin.
    Nagy Mártonból így lett lelkipásztor.
    Kolozsvári évei alatt egy Fleischer nevű festő műtermében tanult némi ecsetkezelést. Korabeli képei is tehetséget árulnak el. Két közös kolozsvári tárlaton is szerepelt, de ezzel befejeződött nyilvános festői pályája.Hegyvidéki táj,1969 (Vízfestmény)

Meg sem fordult talán a fejében, hogy Resicabányán a református Templom és Iskola épületében kiállítást rendezhetett volna. (A foglalkozása eleve megfosztotta az egypártrendszer idején a hivatalos kiállítások lehetőségeitől). Az is igaz, hogy számos resicabányai fordult meg a parókián, amelynek falain állandó kiállítások voltak. Az ott lévő alkotások között a nagyon kevés eredeti kép mellett számos másolat (reprodukció) volt.Liliomos csendélet, 1981 (Olaj)

Nagy Márton reprodukciói - nagyon kevés eredeti képei közül is - túljutottak az országhatáron magángyűjtők családi tulajdonaként.
    1992-ben az RMDSZ-székházban rendeztük meg önálló tárlatát, amely a helyi kábeltévének köszönhetően eléggé nagy nyilvánosságot kapott. Volt még közös kiállítása az RMDSZ-nél, a Bánsági Hegyvidék Megyei Múzeumában és a Művelődési és Vallásügyi Megyei Felügyelőség kiállítótermében. Ezek a kiállítások az akkor 83-84 esztendős idős művésznek némi lelki elégtételt nyújtottak.
Nyári csokor (évsz.nélkül)

Nagy Mártonnak megélhetési forrása volt festményeinek, illetve másolatainak az értékesítése. Köszönhetően a sznob kispolgári és félművelt „műértőnek”, akinek mindig olyan kell, ami a rokonának, szomszédjának, barátjának, ellenségének van. Volt rá eset, hogy egyszerre ugyanazt a képet öten-hatan is megrendelték. Van olyan másolata, amelyet már szinte álmából fölkeltve megfestett, „behunyt” szemmel is.
    Jellemző tehetségére, hogy bármilyen stílusban tudott festeni. A megrendelők kedvencei közé tartozott egy-két Munkácsy, néhány Grigorescu, majd Siskin, hogy csak néhányat említsek.
Hortobágyi kulacsos csendélet,1979 (Olaj)

Az igényesebb vásárló azonban eredeti, vagy féleredeti képet rendelt. Ez utóbbi „fából vaskarika”, azért inkább eredeti volt, mert két-három képnek az összekomponálása volt, akár a pipás-kulacsos csendélet az ablakon át látható Hortobággyal.
    Nagy Márton színei meglehetősen sokat változtak szembetegségének előhaladása nyomán. Zöldhályogja (glaukoma) miatt ugyanis egyesek szerint rikítóbb színeket kezdett használni.
    Nagy Márton festői tematikája meglehetősen változatos. Portrét és tájképet, csendéletet és zsánerképet egyaránt festett. Főleg olajjal dolgozott, de ügyesen kezelte az akvarellt is. Vászonra dolgozott a legszívesebben, de a giccsrendeléseket, vagy félgiccseket préselt lemezre festette. Igaz, eredetit is festett ezekre a lemezekre, mert a vászon kifeszítése, előkészítése, enyvezése, alapozása hosszabb időt vett igénybe. A megrendelőnek pedig -, az „add meg uramisten, de most mindjárt” gyakorlata szerint -, kellett a kép születésnapra, házassági évfordulóra, ajándékba.
    Egyszer talán eljön annak az ideje, hogy számítógépre rakjuk Nagy Márton összes fellelhető eredeti képét s adott esetben magukról a képekről, de talán a művészről is bővebben szóljunk.
    Nagy Márton lehetett volna dóm. Így - véleményem szerint - több lett, mint kunyhó, meg mécs, ha már fárosz nem lehetett. De ha egy szép villát eldugnak egy sikátorba, kevesen tudnak róla, s még kevesebben látják.
    Nos, a baj az, hogy Nagy Márton mindenképp el van dugva. Eme írásnak is az a célja, hogy rejtettségéből egy pillanatra előkerüljön. Ismertessük meg az olvasóval is.

Makay Botond