Szerelmem, a gőzmozdony

(Idén harmincéves a Resicabányai Mozdonymúzeum)

 

     Nem tudom, ki hogyan van vele, de ha én történetesen vonattal utazom valahová, és a peronon állva, várakozva végre begördül a szerelvény, még ma is nagyon nagyot csalódom. Becsapottnak érzem magam, amikor a régi kecses fekete pöfögő, füstölgő, sistergő 142-es, vagy 230-as mozdony-vontatta vonat helyett egy „skatulya” berreg, vagy zizeg be az állomásra a szerelvénnyel.

     Nem tagadom, hogy ma is a gőzmozdonyokba vagyok szerelmes. Valahogy úgy vagyok velük, mint a szoknyapecér, akinek mindegy, hogy szőke vagy barna, égszínkék vagy bogárszemű, karcsú vagy amolyan tömörgyönyör. Nekem is mindegy - ma már csak, sajnos, a Resicabányai Mozdonymúzeumban látva -, hogy az egykori Muki, Malvin vagy a Négyes előtt állok meg, vagy a Malaxának nevezett 142-es gyorsvonati mozdony előtt. Órákon át el tudnék álldogálni vagy üldögélni körülöttük-mellettük. Bámulom a kecsességüket, egyik-másik esetlenségét, ismét másiknak a gigászi volta ellenére is csodás áramvonalasságát.

     Már kolozsvári teológus voltam, amikor nem egyszer csak azért mentem ki a pályaudvarra, hogy egy-egy gőzmozdonycsoda elégítse ki szépségigényeimet. (Persze mozit, színházat, hangversenyt, operát, kiállításokat rendszeresen látogattam akkor is.)

     Néha órákat ácsorogtam el a pályaudvaron, és élveztem a jövő-menő szerelvények mozdonyait, elgondolkodtam a tolatómozdonyok „tragédiáján”, mert azoknak csak a rendező-pályaudvaron volt szabad „értelmetlenül” húzni-vonni és tolni egy-két, vagy éppen húsz-huszonöt kocsit. S ráadásul koszos szeneskocsikat, olajtartályokat, marhavagonokat, rönkszállítókat. Engedelmesen hallgattak a sípjaikkal cirpelő tolatókra, váltókezelőkre, s csak néha-néha volt nekik szabad szomorkásan füttyenteni is egyet-kettőt. Néha-néha hármat is, amikor - a füttyjel - parancsot adott a kocsik kézi befékezésére.

       Nagyon tudtam szánni a szerelvény végére akasztott tolómozdonyt - igaz ez már a nyílt pályán volt -, amikor hosszabb-rövidebb tehervonat igyekezett a sztánai alagút tájékán két-három mozdonnyal, ha nehezen is, de vidáman megküzdeni a kanyargó emelkedőkkel, de „Ő” szegény csak hátul sistergett, köhögött, minden erejét beleadta, de mégis szégyenkezve sziszegett, mert neki ezt a sorsot szánták.

Mennyivel jobb dolga volt Várasfenesen vagy Belényessonkolyoson az erdőket járó, a Bélavárát naponta meglátogató Mukinak, Malvinnak vagy Négyesnek. Vidáman köhögtek fölfelé az üres kocsikkal és meg-megálltak rövid pihenőre, hogy - a csörgedező hegyi patakok egyikéből-másikéból friss vizet véve - frissen folytassák magasba törő útjaikat, s végigfütyülve a vadregényes erdei utat, közben „odaköszönve” külön füttyentésekkel a juhásznak, a gombászóknak, szénacsinálóknak, meg a pályafelvigyázónak is persze.

     Szerelmem volt a szatmárhegyi-gilvácsi vagy a bixádi Zsuzsi, „aki” nagy hanggal eresztette a fekete vagy fehér füstöt, s még csak azt sem szégyellte, hogy rakoncátlan diákok versenyt futottak vele még a Batiz felé vezető célegyenesben is.

     Nem folytatom - egyelőre - a nosztalgikus ábrándozást. Nem említem meg vasúti kalandjaimat sem, de azt már nem hallgathatom el, hogy „napatámos” volt az - így neveztem anyai nagyapámat, amikor még beszélni is alig tudtam -, aki belém oltotta a mozdonyok iránti szerelmet. Napatámos, aki hajnalban indította, mint műhelyfőnök, a kis „mozdinkókat” - ahogyan ő nevezte - az erdőbe, de aztán ő is fogadta őket, amikor hasábfával vagy rönkökkel megrakodva érkeztek vissza. Olyankor én is ott lehettem - anyai felügyelet alatt -, s élvezhettem azt a külön szertartást, amiről talán máskor szólok.

     Most azért született ez a szerelmes nyílt levél, mert idén tölti be harmincadik évét a Mozdonymúzeum, amelynek példányairól még szeretnék - lehet, kissé „szárazabban” és „higgadtabban” - írni. Már csak azért is, mert annak meg százharminc éve, hogy az első lokomotív - akkor még így nevezték - elindult Resicabánya hírnevét szertepöfögni a világba.

     Aztán azért is mártottam tollamat nosztalgia-rózsaszínbe, mert e múzeumnak szinte valamennyi mozdonyát itt gyártották. De meg napatámos is idejött mozdonyokat átvenni, meg alkatrészeket is vásárolni. Persze, csak akkor, ha az ő esztergapadja nem volt képes valamilyen alkatrészt megcsinálni.

     ...És még mindig nagyon szerelmes vagyok. Csak az fáj a legjobban, valahol a tudatalattimban, hogy nem lett belőlem mozdonyvezető.

 

Makay Botond

 

NYJ - 2002.06.11. – Régiós oldal