Immár az örök régiókban énekel

Damacsek Pipi emlékére

(*Resicabánya, 1930. január 30. - †Resicabánya, 2005. október 20.)

 

Tudtuk, hogy súlyos beteg, azt is tudtuk, hogy már nem fiatal, de korától még élhetne, de halálhíre azért megrendített mindnyájunkat, akik ismertük.

Megrendített, mert szerettük és tiszteltük.

Életpályája úgy alakult, hogy előbb teniszezett, majd a tánccsoportban ténykedett, de végül és véglegesen kellemes szopránjával az énekkel, a dallal kötelezte el magát. Közben persze kenyeret keresett nagyüzemi bérelszámolóként.

Szívvel-lélekkel tudott énekelni. Operettet és templomi éneket egyaránt. Kórusban és magánénekesként egyaránt nemcsak bevált, hanem tehetségével kivált. Ebben a valaha nemcsak nagyműveltségű, hanem sokműveltségű városban.

Damacsek Terézia - akinek a keresztneve csak most lett közismertté, mert mindenki számára Pipi volt - szerbes családnévvel, német nemzetiségtudattal, magyaros lelkesedéssel és bánsági egyetemességgel három nyelven is művelte és szórakoztatta az embert, de ugyanakkor dicsérte Isten is.

Szépen csengett hangja a már rommá lett Munkásotthon színpadán éppúgy, mint a Havas Bolgogasszony templomának a kórusán.

Az egykori MADOSZ Magyar Dalköre magyarnak tartotta, mert a János Vitézben megkapóan jó volt a francia királylány szerepében. A szakszervezetek Művelődési Háza akár románnak is tekinthette, mert az Ana Lugojanaban is otthonosan énekelt, táncolt, játszott. Amikor a Marica grófnőben vagy a betiltott Obersteiger (Bányamester, Fővájár) operettben tapsoltak neki, a németek mondták magukénak.

Különben bárhol és bármikor lépett föl, a város és a Bánsági Hegyvidék bármilyen nációja szívesen hallgatta.

Damacsek Pipi is „elment minden élőknek útján”, így hát visszatapsolni sajnos nem lehet s talán még visszahallgatni sem. Csak emlékezni rá kegyelettel úgy, hogy sok bajjal tele életének sok értelme és sok értéke volt.

Az értékeket, pedig megpróbáljuk nemcsak megőrizni, hanem megörökíteni is. Csak úgy, magunknak.

 

Makay Botond