Csöpi Röfi és a fekete kő

 

(Mesés ipartörténet gyermekeknek és felnőtteknek)

 

     Élt egyszer, amíg késnek nem szalasztották, valamikor nagyon régen, a kalapos király, majd pedig Lipót császár idejében egy aranyos kismalac. Nem volt könnyű gyermekkora szegénynek, mert jutott is neki tejecske, meg nem is. Amolyan fekete-fehér malacka volt, akinek ősei az erdélyi Báznáról származtak. Mivel igen kicsinyke volt, elnevezték Csöpi Röfinek.

     Csöpi Röfi a szerencsés véletlen folytán az oravicabányai vásáron került kilenc testvérével együtt Hammer úrékhoz, Stájerlakra. Hammer úrnak pedig annyi gyereke volt, ahány lik egy szegény erdei favágó nadrágjának a fenekén lehetett...Na, találjátok ki, hogy hány?! Azon ugyan lehet nagyon sok, de a Hammer úrén éppen kilenc volt. Talán azért is, hogy könnyebben tudja észbe tartani gyermekei számát. Persze – ezt  csak nektek súgom meg – ezek a nadrág-likak mind be voltak foldozva szépen, de a kilenc Hammer-csemete száját tömhették biza ennivalóval, mert azok a szájacskák újra meg újra csak arra vártak, hogy tömjék. Nos eme mindig éhes szájacskák miatt vásárolta Hammer úr a malackákat.

     Egy szó, mint száz, nagy öröm, kévényi boldogság költözött a Hammer-házba, amióta Hammer-fater meglepte gyermekeit a malackákkal. Úgy összeszokott ott gyermek és malac, hogy alig lehetett őket elválasztani egymástól. Pedig el-el kellett, mert a gyermekeknek iskolába kellett járniuk. De alig jöttek haza az iskolából, már vitték is a gucikáknak a finom savós, korpás moslékot, amit aztán a malackák nagy bakalódások közepette, pillára megettek. Ezután kevéske kukoricát, félmaréknyi árpát kaptak, amit hálás röffentések közepette szedegettek össze. Amikor aztán elült a röfi-kórus, megszűnt a ropogtatás, kimentek a pulyák a malacokkal az erdő szélére, vagy egy közeli tisztásra és gyepelgettek, túrkálgattak az enyhe lejtésű domboldalon. A gyerekek eközben bújócskát, "kinn a bárány, benn a farkast", "üsd a harmadikat" játszottak s ha ezt is megúnták szép stíriai énekeket énekeltek, de előfordult az is, hogy bányásztemetést játszottak, úgy, ahogyan azt az igazi temetéseken látták. Mert volt itt bányásztemetés elég a környékbeli bányaomlások miatt, ahonnan a lignitet bányászták. A gyerekek inkább a bányászindulók, meg a rezesbanda miatt kedvelték ezt a játékot, sokszor szerettek volna ők is bányászok lenni, hogy ruháikon hordhassák azt a két kalapácsot, ami a bányák, meg a bányászok jelképe.

     Csöpi Röfi minden bizonnyal azért lett a gyerekek kedvence, mert nem volt gazdája, mint a többinek, nomeg ő volt szegényke az a bizonyos csenevész, vízhordó, így mindenki őt kényeztette.

     Hammer úr, miután estére hazaérkezett a végtelen erdőségből, ahol naponta százával vágta ki társaival az óriási tölgyeket, bükkfákat, gyertyánokat, hogy a szénégetőknek is legyen munkájuk, megnézte a szépen növekvő süldőállományt:

     – Hadd lám, mikor vihetnék el belőlük az oravicabányai nagyvásárra? – morfondírozott – hogy az eladott süldők árán lábbelit, ruhát, kalapot, nadrágot, szoknyácskát vehessen gyermekeinek, akik, akár a malackák, nagyot nőttek az elmúlt hónapokban.

     Egy este Hammer úr el is határozta, hogy melyik süldőcskéket viszi a vásárra. Amikor Johann meghallotta, hogy Csöpi Röfi is az eladandók sorába került, bizony eltörött a mécses. De hiába rimánkodott Johann, de Frida is, meg Ferdinand is és Richarda is, mert Hammer úr nem akart letenni szándékáról. Nem puhafából faragták őkelmét, de nem ám.

     – Eladjuk a Csöpi Röfit is, és slussz. Van még három napotok a vásárig, addig kedvetekre dédelgethetitek. Legfeljebb még szebb lesz, egy-két krajcárral többet kapok érte...

    Ezt azonban már inkább az orra alatt morogta, mert szó, ami szó, neki is fájt a szíve Csöpi Röfiért, ő is igencsak megkedvelte. De azért jobban kellett a pénz...

     Az idő talán madárszárnyon járt, mert bizony, mire a gyerekek felocsúdtak, elérkezett az utolsó nap is, amit szép fényesre suvickolva toltak az égre a Néra-völgyi pásztorok a Hammer gyerekek nagy szomorúságára, akik szakadó esőért imádkoztak, csakhogy ne vihesse apjuk a malacokat a vásárra.

     Így aztán szegény gyerekek olyan nehéz szívvel mentek ki aznap a süldőcskékkel a domboldalra, hogy azt nehéz lenne elmondani...Ha lett volna kedvük bányásztemetést játszani, biztosan nem kellett volna magukra erőszakolják a sírást. Olyan szomorúak voltak, mint egy mai gyerek, akinek azt mondaná az apukája, hogy eladom az aranyhörcsögödet, a szobapincsidet, vagy a számítógépedet... A Hammer-pulyák szívesebben váltak volna meg egyetlen szőrlabdájuktól, amivel csak vasárnaponként játszottak szentmise után, mint Csöpi Röfitől.

     A kicsi Rudi imádkozott, hogy történjen már valami, ami megmentheti Csöpi Röfit, a kamasz Kázmér pedig káromkodott és szidta csúful az édesapját, persze magyarul, ahogyan az iskolában, az egyetlen magyar gyermektől, Jankótól, hallotta. Ezalatt Csöpi Röfiék, mit sem sejtve, a ragyogó napfénynek örülve turkáltak, legelésztek és bakalódtak is, igazi nagy disznóul.

     Csöpi Röfi nagy munkába volt, úgy belefeledkezett egy maga túrta gödröcskébe, hogy se látott se hallott. Nemsokára egy fekete követ fordított ki a földből, elégedetten röffentve egyet, miközben megrázta magát.

     – Bravó Csöpi!  kiáltott Johann, Ide tesszük a többi kő közé, amivel körbevesszük majd a tüzet.

     Azzal el is szalasztotta egyik öccsét a kő után. Lassan a többiek is elészállingóztak az erdőből, száraz gallyat, meg nyársnak valót hoztak, mert szalonnát akartak ebédre sütni.

     Persze-persze, hogy sajnálták Csöpi Röfit, de nagy úr a korgó gyomor, egy időre feledtette velük nagy bánatukat. Johann előkotorta tarisznyájából a pattintott kovakövet, a csiholó acélt, meg a taplót, amit néhány szikracikkantás utáan meg is gyújtott és gyorsan fújni kezdett, hogy tüzesedjen. Kevéske szénatörmeléket szórt a földön izzó taplódarabra és az, hamarosan lángra is lobbantotta a száraz gallyacskákat. A gyerekek nagyokat rikkantottak örömükben. Reinhold, akinek legjobb volt a kézügyessége, nyársakat faragott, a magáét még ki is cifrázta s már kezdhették is a szalonnasütés élvezetes, művészi szertartását. Johann hagymát is tűzött a nyárs végére, mert ő azt is sütve szerette inkább, a többiek pedig karikákra vágva szépen a kenyérszeletekre helyezték a hagymát, s úgy csurgatták az olvadt zsírt a kenyérre, hogy az elvegye a vöröshagyma csípősségét.

     Talán fölösleges is említenem, hogy a tüzet szigorúan a kövek között rakták meg, mert másképp nem volt szabad tüzet gyújtani az erdei tisztáson. Hogy ezt törvény követelte-e, vagy csak a szigorú Hammer úr, ki tudja azt ma már?!...

     – Ni, ni! Nézzétek! - kiáltott fel Szepi, a legcsintalanabb Hammer- fiú. - Ég a kő!

     –  Ég a..... –    cifrázott egyet magyarul Kázmér.

     – Persze hogy ég, szólott Johann hiszen a rácsöpögő forró zsír meggyulladt. Nézzed, akármelyik kőre rácsurgatok egy kevés zsírt, és meggyullad.

     Johann tüstént be is mutatta, ám a zsírozott mészkő hamarosan ki is aludt, míg a fekete kő tovább égett. A gyerekek tanácskozni kezdtek, hogy mi lehet az oka.

     – Biztosan az ördögök köve a pokolból...azért ég – bölcselkedett Kázmér, talán csak azért, hogy a kicsi Rebekát megijessze.

     – El kell oltani jegyezte meg Szepi. Eloltjuk és hazavisszük fatinak, hátha ő látott már ilyent. Vagy tán a stíriai grószfati mesélhetett neki ilyesmiről.

     Ezzel Szepi ki is fordította a fekete követ a tűz közeléből és veleszületett vizipuskájával gyorsan el oltotta. Magyarán: lepisilte.

     –  Szégyelld magad! szólt rá Rebeka.

     – Disznóbb vagy, mint Csöpi Röfi! rótta meg a káromkodós Kázmér is, amin aztán Imogén kezdett el hahotázni, olyan ragadós-jóízűen, hogy egyikük se állta tovább nevetés nélkül.

     A lakoma végére ismét elszontyolodtak, ám a fekete kő is csiklandozta valamennyiük fantáziáját. A nap is eltelőben volt, mert a napkorongot a közeli Marilla völgy pásztorai is egyre türelmetlenebbül húzták nyugovó helyére. Mire hazaértek bealkonyodott elég rendesen.

     Nemsokára hazavetődött Hammer-fater is. Kissé borúsan lépett be a házba, mert egész nap csak a Csöpi Röfiért kesergő gyermekeit látta lelki szemei előtt. Amikor azonban meglátta a felé rohanó, lelkendező pulyahadat, azonnal tudta, hogy történt itt valami.

     – No, no, mi újság bikfickéim?

     – Találtunk egy fekete követ!  állt elé Johann.

    – Nem is mi találtuk, hanem Csöpi Röfi! – tette hozzá hizelkedőn Imogén, miközben eléhalászták a csodakövet a tarisznyából és Hammer úr hatalmas tenyerébe tették.

     Hammer úr meghökkent. Valamikor réges-régen, még suttyó korában, mielőtt eljöttek volna Stíriából látott effélét, de mivel nem szerette a fölösleges szószaporítást és a dolgában sem volt egészen biztos, eltette a követ, s csak ennyit mondott:

     – Holnap bemegyek a városba, de egyelőre a süldők nélkül. Holnap rendes legeltetés.

     – De most miért gondoltad meg magad? – kottyant bele a beszélgetésbe Hammerné asszony.  A pénz kell. Rongyokban járunk mindannyian, maholnap kezdődik megint az iskola, kell az irka, a könyv a gyermekeknek...

     Te csak hallgass anyjuk! Tudom én, amit tudok – intette le Hammer úr a sopánkodó asszonyt, majd hozzátette, csak úgy magának:

      – Remélem nem tévedek.

     Másnap reggel, mire Johannék felkeltek, Hammer úr már rég túl volt a Marilla hágón. Na, nem a tegnapi fényes nap után szaladt, hanem be Oravicabányára a bányaigazgatóságra. Sietve ereszkedett le a Marilla völgyben, hogy időben az irodán lehessen...

     Mikor aztán estére hazaérkezett, hozott is vásárfiát eleget: mézeskalácsot a gyerekeknek, új főkötőt az asszonynak. De csak akkor néztek igazán nagyot, amikor a dohányos zacskóból kiborított ötven arany forint szerte-szét gurult az asztalon.

     – Jesszus Máriám! csapta össze kezét Hammerné, majd gyorsan keresztet vetett te embert öltél?

     Hammer úr jóízűt kacagott:

      –  Dehogy! S még csak disznót sem. De ez a Csöpi Röfi, hát nem kőszenet talált a tegnap!?...A bányamérnök úgy a nyakamba borult örömében, amikor meglátta a fekete követ, hogy majd megfojtott. Azóta már különfutár lohol Bécs felé, hogy Lipót császár is mihamarabb megtudja: Stájerlakból hamarosan kőszén-bányaváros lesz!

     Hát így érte meg Csöpi Röfi, hogy igazi felnőtt disznó lett belőle. Igaz, amikor az első Stájerlaki bánya ünnepélyes megnyitóját tartották már csak bécsi szeletként örvendezhetett szegény. Azt is mondják, hogy maga Lipót császár is evett belőle. A Hammer-fiúk pedig sorjára mind bányászok lettek, a lányok pedig bányászfeleségek. Hammer úr is büszkén viselte a kétkalapácsos bányászruhát és úgy köszönt, mint egy született bányász:

        –  Szerencse fel!  aztán hozzátette, ahogy mondani szokták:

     – Én meg megyek le  mármint a bányába.

 

Makay Botond

– – –  –  – – – – – – – 

Ez a mese az idén (1998) 225 éves Stájerlakanina fennállásának évfordulójára született, mégpedig azért, mert állítólag csakugyan egy disznó volt a stájerlakaninai kőszén felfedezője.