Madarász Emil, (*Nagyszentmiklós, 1884.11.12. - †Budapest, 1962.02.18.), tanítóképzőt végzett, részben Budapesten, itt tagja lett a Szocialista Diákok Egyesületének. Vidéken, majd Budapesten tanított egy magániskolában. 1910-ig a Népszava, majd a Friss Újság munkatársa volt. 1914-ben főhadnagyként bevonult, s a frontra került. 1918-ban a gödöllői katonatanács tagja, a város katonai parancsnoka. 1919-ben a Vörös katona című lap politikai biztosa, fegyveresen részt vesz a diktatúra védelmében, ő a népbiztosokat Ausztriába vivő vonat parancsnoka. Bécsben internálják 1920-ig, bekapcsolódik a Proletár című lap munkájába. 1923-1946 közt a Szovjetunióban él. Több prózai és költői kötete jelenik meg oroszul. A háború alatt eleinte Taskentban él, 1943-tól a moszkvai rádió magyar osztályán dolgozik. Hazatérése után másfél évig az Új Szó, majd a Népszava főmunkatársa. Fagyejev, Polevoj, Virta, Szerafimovics és más szovjet írók munkáit fordítja magyarra. 1962-ben halt meg. A Torontálból jött néptanító Révész Béla pártfogásával indult költőként a Népszava hasábjain. A Nyugat már az új irodalomért küzd ekkor, Ady költészetében ott zúg a mély társadalmi elégedetlenség, Madarász ugyanekkor kissé régimódias nyelven írja verseit, de ezekben a költeményekben a vidéki aratósztrájkokról, a városi munkássorsokról és az 1905-ös orosz forradalom idáig fénylő tűzcsóvájáról esik szó. A háború és a forradalmak, majd az emigráció élményei érlelik meg Madarász igazi hangját és mondanivalóját. A harmincas években jelennek meg magyarul és oroszul a forradalom eseményeiről és egyszerű hőseiről szóló romantikus ihletésű elbeszélései, amelyekből idővel kisarjadnak a magyar népdalkincset s az elbeszélő költészet legjobb múlt századi hagyományait éltető nagylélegzetű poémái. Ezek közül is kiemelkedik legerőteljesebb műve, a Csihajda (1934-35), amely egyszerű, tisztán csengő drámai nyelven énekli meg egy vörös matróz küzdelmeit a néphatalomért és a tudásért. Csihajda, a népballadák proletárhőse megtestesíti mindazokat a hősies eszményeket, amelyekért Madarász és nemzedéke küzdött évtizedeken át. A megélt élmény hitelesíti poémáit és verseit átható derűs optimizmusát és kommunista pártosságát. Szovjethajók című verse a féllegális hazai kultúresteken lelkesítette a munkásokat, a háború alatt írt versei a szovjet-keleten tették ismertté nevét. Szenvedélyes hangú költeményeit küldte harcba a spanyol polgárháború idején, s szép Petőfi-ciklusával fejezte ki hazaszeretetét az elboruló időkben. Már a felszabadulás után öntötte versbe a proletárforradalomra készülő munkások hősi elszántságát (A dohányszínruhás). Utolsó nagyobb művében, A kék ház című regényében (1958) mind témában, mind pedig hangvételben a század eleji naturalista hagyományhoz tér vissza. Emlékező, lírai regényt ír ifjúságáról, a századforduló kisvárosának fülledt légköréről. Jól megfigyelt típusokban körvonalazza a kisvárosi úri középosztály életét. Regénye annak a kritikai szándékú törekvésnek egyik kései, finom eszközökkel megírt alkotása, amely a letűnt feudális és polgári társadalom társadalmi és morális ellentmondásainak bírálatát tűzi ki célul.
Forrás: Vaskó Tibor: A magyar irodalom története
Madarász Emil, (*Nagyszentmiklós, 1884.11.12. - †Budapest, 1962.02.18.), költő, író, újságíró. A tanítóképzőt elvégezve Bp. egyik magániskolájában volt tanító. Első versei a század elején a Népszavában jelentek meg. 1908-tól az MSZDP tagja. 1918-ban a gödöllői Katonatanács tagja. 1919-ben belépett a KMP-be. A Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadseregben harcolt, a Vörös Katona c. lap politikai megbízottja volt, majd a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált. 1923-tól 1946-ig a SZU-ban élt, ott a Sarló és Kalapács, valamint az Új Hang munkatársa volt. A II. világháború idején Alma Atában az Irodalmi Alap vezetője volt. Hazatérve az Új Szó, majd a Népszava munkatársa. Számos szovjet regényt fordított. Legjobbak azok az írásai, amelyek a hétköznapi élet, a jövőért harcoló nép névtelen hőseit ünneplik.
F. m. Város (novellák, versek, Bálint Aladárral, Bp., 1906); Versek 1905 - 1947 (Bp., 1949); Tabojdok (mese, Bp., 1951); Hatvan dollár (elb., Bp., 1951); Csihajda (legenda 1919-ből, Bp., 1953); Ötven év (válogatott költemények, Illés Béla bevezetésével, Bp., 1954); Tegnap és tegnapelőtt (Két poéma, Bp., 1955); Terülj kendő (verses mesék, Bp., 1955); A dohányszín-ruhás ember (elb. költemény, Bp., 1956); Legendák (versek, Bp., 1957); Hűség (versek, Bp., 1958); A kék ház (r., Bp., 1958); Az árulós (elb. költemény, Bp., 1959); Huszonegy vörös rózsa (elb. költemény, Bp. 1959). - hod. Bölöni György: Magyarság-emberség (Bp., 1959); Illés Béla: Ahogy a kortárs látta (Bp., 1961); Lányi Sarolta: M. E. (Kortárs, 1962.)
Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990