Kós Károly, (*Temesvár, 1883.12.16 - †Kolozsvár, 1977.08.24), építész, író, politikus, könyvkiadó, grafikus. 1902-ben kezdte tanulmányait a bp.-i műegy. általános mérnöki szakán, 2 év múlva átiratkozott az építészetre. 1907-ben szerzett diplomát, s megkezdte építészi tevékenységét (ref. parókia és imaház épülete Óbudán, Zrumeczky Dezsővel, 1908–09); r. k. templom Zebegényben (1908–09); a bp.-i állatkert épületei (Zrumeczky Dezsővel, 1909–10); bp.-i Városmajor-utcai iskolakomplexum (Györgyi Dénessel, 1910); Székely Nemzeti Múz. Sepsiszentgyörgyön (1911–12); kispesti munkás- és tisztviselőtelep központja (1912–13); ref. templom Kolozsvárt (1912-13); vármegyei közkórház Sepsiszentgyörgyön (1914). Tervező munkájában az erdélyi népművészet (elsősorban a kalotaszegi népi építészet) és történelmi építészeti emlékek motívumait igyekezett felhasználni. Erdélyi építészeti kutató-vándorlásainak eredménye Erdély népének építőművészete c. műve. Maga illusztrálta Atila királról Ének c. balladás, históriás éneket (1909). A Magy. Mérnök és Építész Egylet Czigler-érmével tüntették ki Régi Kalotaszeg (1912) c. illusztrált építészeti tanulmányát. 1912 telén Sztánán Kalotaszeg címmel lapot indított. 1916 végén megbízást kapott Károly király koronázása díszleteinek tervezésére és kivitelezésére. Ezután állami ösztöndíjasként Isztambulba ment tanulmányútra (1917–18). Hazatérte után a bp.-i Iparművészeti Isk. építészeti tanszékére hívták, mégis inkább visszaköltözött Erdélybe, Sztánára. Alkalmi grafikai-nyomdai munkákkal és sztánai birtoka művelésével kereste kenyerét. Első novelláját A Gálok címmel a kolozsvári Keleti Újság közölte. Az erdélyi m. politikai élet megszervezésében vállalt szerepet Kiáltó Szó c. röpiratával (1920), amit Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen írt. Szerepe volt az Erdélyi (későbbi nevén Magyar) Néppárt megalakításában. Megindította és szerk. a párt lapját, a Vasárnap c. képes politikai újságot (1922). 1924-ben megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek megszűnéséig (1944) ig.-ja volt. 1931-től szerk. az Erdélyi Helikont. Szolnay Sándor festőművésszel együtt megalakította és igazgatta megszűnéséig (1931–44) a romániai m. képzőművészek szervezetét, a Barabás Miklós Céhet. Regényei és elbeszélései tárgyát legtöbbször Erdély múltjából merítette. Varjú nemzetség (1925) c. regénye a 17. sz.-i Erdély krónikája. Legjelentősebb regénye I. István királyról szól Az Országépítő címmel (1934). Színpadi változatát először a bp.-i Nemzeti Színház adta elő (1942). Budai Nagy Antal c. színművét (1936) 1937-ben bemutatta a bp.-i Vígszínház. 1940-től a kolozsvári Mezőgazdasági Főisk. tanáraként működött, mezőgazdasági építészetet tanított. Továbbra is foglalkozott építészeti tevékenységgel, tervezett templomokat Fejérden (felépült 1948-ban), lakóházakat és nyaralókat, restaurált középkori épületeket. Tervei szerint kezdték meg Kolozsvárt Mátyás király szülőházának restaurálását (1944). 1944 őszén Kolozsvárra menekült, mert sztánai otthonát kifosztották, kéziratait elpusztították. Újra politikai szerepet vállalt, a Magy. Népi Szövetség Kolozs m.-i elnöke (1945-46) és ngy.-i képviselő (1946–48). Ugyanekkor az újjáalakult Erdélyi Magy. Gazdasági Egyesület elnök-ig. ja. A Világosság c. kolozsvári lap belső munkatársa volt (1948–49). Nyugdíjba vonulása után (1953) főleg irodalommal foglalkozott. A 14. sz.-i művész testvérpárról, Kolozsvári Mártonról és Györgyről tervezett regényét (részlete megjelent a kolozsvári Utunkban, 1954. 20. sz.) betegsége miatt nem fejezhette be. Utolsó évtizedeiben kiterjedt levelezést folytatott. Közreműködött személyesen is néhány restaurálási munkánál. Halála után kezdődött meg tervei alapján a sepsiszentgyörgyi múz. bővítése. Építészként, grafikusként és íróként is maradandót alkotott. Grafikáit, sőt irodalmi műveit is az építészeti szemlélet, szigorú architektonikus szerkesztés jellemzi. Kitüntették a román Augusztus 23. Érdemrend első fokozatával (1974), és a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének első fokozatával (1974). – F. m. Erdély (kultúrtörténeti vázlat, Kolozsvár, 1929); Kalotaszeg (Kolozsvár, 1932); Mezőgazdasági építészet (Kolozsvár, 1957); Hármaskönyv (szépírás, publicisztika, grafika, Bukarest, 1969); Kalotaszegi krónika (r.-ek, színművek, Varró János bevezetőjével, 1973). – Irod. Erdélyi Helikon K. K. száma (1933); Igaz Szó K. K. száma (1968); Huszár Sándor: Az író asztalánál (interjúk, Bukarest, 1969); Veress Zoltán: K. K., avagy a sors felismerése (Utunk, 1969. 33. sz.); Taxner-Tóth Ernő: A 85 éves K. K. (Kortárs, 1969); Szakolczay Lajos: K. K., Hármaskönyv (Jelenkor, 1970); Beke György: Tolmács nélkül (interjúk, Bukarest, 1972); Varró János: K. K., a szépíró (kismonográfia, Kolozsvár, 1973); Pál Balázs: K. K. (Bp., 1971); Marosi Ildikó: Közelképek (interjúk, Bukarest, 1974); Ruffy Péter: Meghalt K. K. (Magy. Nemzet, 1977. aug. 26.); Benkő Samu: Búcsú K. K.-tól (Tiszatáj, 1977. 10. sz.); Pálfy G. István: K. K. (Alföld, 1977. 10. sz.); Száraz György: Búcsú K. K.-tól (Élet és Irod., 1977. 36. sz.); Benkő Samu beszélgetései K. K.-lyal (Bukarest, 1978); Féja Géza: K. K. (Új Írás, 1978. 1. sz.); Rév Ilona: A népi építészet igézetében (Világosság, 1979. 7. sz.); Magy. Televízió emlékműsora Kós K.-ról (1977). – Szi. Kányádi Sándor: K. K. arcképe alá (vers, Kortárs, 1969); D. Szabó Lajos: Építő vers K. K. kilencvenedik születésnapján (Napjaink, 1974. 1. sz.); Szemlér Ferenc: Álomtalan. K. K. halálára (vers, Igaz Szó, 1977. 9. sz.).
"Üzenetet írok mindazoknak, akik közülünk valók voltak és elindultak új világba, új emberek közé, mindazoknak, akik új utakat akarnak törni, és rombolni akarnak mindent, ami régi. Üzenek nektek, ti új emberek, én a régi ember. Valamikor nemrégen még többen jártuk ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind és magyarok mind, de magapadtunk. Többen más utakra fordultak, könnyebb utakra. Sima völgyi utakra tértek, mert nehéz hegyet járni. De én itt maradtam a hegyek között. Járom a tövises ösvényt és hosszú esztendőkön által körülfújt fagyos szél és perzselt a nap és nemsokára talán utolsó leszek az utolsók között.
De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok. Az én lábam nyomát pedig eltemeti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is, apáimat is az én véreim. Az én munkámat folytatják ők és az én életem örökkévaló lesz bennük."
A német Karl Kosch, postatisztviselő és az osztrák-francia származású Sidonia Sivet gyermekeként Temesváron látta meg a napvilágot. "Temesvárt öt esztendeig laktunk ... temesvári életemből csupán a sárga emeletes házra emlékszem, amelyben laktunk és a Bega csatornára, mely a házunk előtt folyt. És beteges, mindig mérges agglegény sváb házigazdánkra."
1887-ben a család Nagyszebenbe költözött. Itt szülei beíratták a magyar elemi iskolába, ahol három osztályt végzett el. "Szebenben négy esztendeig laktunk, s gyermekkoromnak erre a szakaszára már jobban emlékszem. Mindenekelőtt lakásunkra ... Egyik szobánk különösen tetszett nekem, mert az kerek volt, kupolamennyezettel és másfélméteres mély ablakfülkékkel (az egykori vár tornyában). ... Ez a szoba erősen izgatta gyermeki fantáziámat. Belőle csapott meg első ízben - akkor még tudatomon kívül - rég elmúlt erdélyi századok ódon illata, kőbe írott romantikája."
1892-ben az édesapát Kolozsvárra helyezték át. A család követte őt, és beköltöztek a Nagy utcába. Még ebben az évben beíratták a Farkas utcai Református Kollégium elemi iskolájába, majd a Kollégium Gimnáziumában folytatta tanulmányait.
"... Számomra viszont Kolozsvár egyelőre csupán egy új várost jelentett, melyre kíváncsi voltam, de amelyben - eleinte - nem éreztem magamat otthon. Mert itt minden merőben más volt, mint Szebenben ... Minden, de minden idegen volt, még az is, hogy itt a bolti cégtábla, a felirat, a plakát és minden ember: a felnőtt és a gyermek, úr és paraszt, pap és diák, kofa és rendőr, mind-mind - magyarul beszél ... Aztán az idegenkedésem megszokássá enyhült: szüleim városa lett az én otthonom is, az én városom, a meleg, az egyetlen város ..."
Első útja Kalotaszegre 1900. tavaszán, osztálytársai meghívására történt. Később újra meglátogatta a vidéket. Ekkor Türébe utazott, ahol megismerkedett a református pap lányával, Balázs Idával, akit tíz év múlva feleségül is vett.
1901-ben leérettségizett, de néhány hónappal később egy súlyos betegség, a tífusz ágyba döntötte. Közel egy évig betegeskedett.
Felgyógyulása után, 1902-ben szülei kívánságára beiratkozott a budapesti Műegyetem mérnöki karára, ahová családja is vele ment. "Nem tudtam azonban megbarátkozni ezzel a száraz műszaki tudománnyal, tehát két esztendő múlva - szüleim nem kis bosszúságára, s bár én is elvesztegettem így egy esztendőmet - átiratkoztam az építészeti szakosztályra. Nehéz kezem volt, nagy igyekezettel mégis jó rajzos lettem. Az elméleti tárgyakkal is nehezen birkóztam meg, de a tervezésben hamarosan elismerték elsőségemet tanáraim és évtársaim is. Harmad és negyedéves koromban minden főiskolai pályázaton díjat nyertem, és szünidei ösztöndíjakat kaptam."
Első ismertebb terve a "Kis családi ház" volt, majd 1906-ban, a Magyar Építőművészek Szövetsége évi rendes kiállításán "Kútház" című tervével második díjat nyert.
1907-ben elkészítette első könyvét is, "Székely balladák" címmel, melyet jegyajándékul szánt kedvesének. Még ebben az évben megnyerte a MÉSZ Wellisch-pályázatának első díját a Csorna Dezsővel közösen készített "Kettős műteremház" tervével. További Wellisch-pályázatra készített munkája a "Két falusi ház". Diplomamunkája, melynek konzulense Schulek Frigyes volt, az "Egy főúri kastély terve" osztatlan sikert aratott, és diplomadíjra terjesztették fel.
Tanulmányai befejeztével egy olaszországi körutazáson vett részt, majd egy erdélyi tanulmányútra kapott féléves ösztöndíjat. Innen visszatérve önálló építészeti irodát nyitott Budapesten.
1908-ban megjelentette "Erdélyország népének építése" című tanulmányát, melyben összegezte az erdélyi útja során látottakat: Segesvár, Torockó, Székelyföld és Kalotaszeg építészetét, néprajzát.
A fiatal építész még ebben az évben megkapta első megrendeléseit: az Óbudai református parókia és imaház tervezését, melyet Zrumeczky Dezsővel együtt készítettek. Zebegény római katolikus templomát Jánszky Gézával tervezték, a templom freskói Kőrösfői Kriesch Aladár tanítványainak munkája.
1909-ben szülei elköltöztek a fővárosból, és visszatértek Kolozsvárra. Brétfűi házukat fiuk tervezte.
Az év nyarán újabb megbízást kaptak: a Fővárosi Tanács őket kérte fel az állatkerti pavilonok tervezésére, ezért Zrumeczky Dezsővel Németországba utaztak tanulmányútra. Közben belekezdett a marosvásárhelyen építendő gázgyári munkás lakóházak tervezésébe.
Még ez év végén megírta "Átila királról ének" című balladáját, mely nagyobb közönségsikert hozott neki, mint épületei, ezért közel tíz évig nem nyúlt szépírói pennához.
"1910-ben kicsi földecskét vásárolhattam szűkebb erdélyi hazámban: Kalotaszegen, Sztánán, s felépíthettem reá víkendházamat. Aztán feleségül vettem régi választottamat, a kalotaszegi türei református lelkész leányát."
1910-ben Györgyi Dénessel megtervezték a Városmajor utcai iskolát és óvodát, majd a "Maros-Torda Vármegyeháza Marosvásárhely" című tervpályázaton első díjat nyert Wigand Edével.
Az év folyamán befejezte "víkendháza", a Varjú-vár építését, majd elkészítette a "Régi Kalotaszeg" című könyvét.
1911-ben megbízták a sepsiszentgyörgyi múzeumépület, a Székely Nemzeti Múzeum megtervezésével, és megszületett első gyermeke is. Karácsonyra pedig megjelent a "Kalotaszeg" című hetilap első száma is, melynek szerkesztősége a Varjú-várban, kiadóhivatala a sztánai vasútállomás irodájában, nyomdája pedig Diamanstein Nándor bánffyhunyadi műhelyében volt.
1912-ben a "Kispesti munkásház és tisztviselőtelep" tervpályázaton az ő rendezési tervét fogadták el. Közben belekezdett a kolozsvári Monostori úti református templom tervezésébe is, aminek építése 1913 októberében fejeződött be.
1914-ben a Sztánai Reformátusbálba - Batyúsbál - meghívta Móricz Zsigmondot is, aki élmányei hatására megírta a "Nem élhetek muzsikaszó nélkül" című regényét.
Júliusban Olaszországba készültek nyaralni, de Leányfalun - Móriczéknál- utolérte őket a hír: kitört a háború, ezért visszamentek Sztánára. Behívták katonának, majd felmentették a szolgálat alól, és megbízták a sepsiszentgyörgyi Vármegyei Közkórház építési munkálatainak vezetésével, amely 1916-ban félbeszakadt.
1915-ben a Szebenben állomásozó 21-esekhez vezényelték, de itt is volt ideje tervezni: Állami elemi népiskolák tanítólakással.
1916-ban a Honvédelmi Minisztérium három hónapra felmentette a szolgálat alól, és megbízták IV. Károly koronázási ünnepségének előkészítésével. A munkálatok során Lechner Jenő a Mátyás-templom belső díszítését, Pogány Móric a Szentháromság-szobor környékét, Györgyi Dénes és Kós Károly a királyi vártól a templomig terjedő útvonal házait díszítették fel, és a koronázási dombot tervezték. Közben elkészítette első linómetszeteit, melyekkel a "Kőmíves Kelemen" című művét illusztrálta. A koronázási ünnepség díszítéseinek elismeréseként megkapta a Ferenc József-rend Lovagkeresztjét.
"1917 és 1918-ban mint állami ösztöndíjas Konstantinápolyban a bizánci és török városépítészettel ismerkedtem, aminek eredménye a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet kiadásában 1918-ban megjelent "Sztambul" című várostörténeti és építészeti tanulmányom.
Törökországból 1918 őszén kerültem haza, ahol már várt reám tanári kinevezésem az O.M. Iparművészeti Főiskola építészeti tanszékére. Katedrámat 1919-ben kellett volna elfoglalnom.
Itthon, Sztánán értem meg - az immár háromgyermekes családapa - az összeomlást, az őszirózsás októberi forradalmat és Erdélynek Romániához való csatoltatását.
Választanom kellett tehát: a biztos és szép professzori egzisztenciát és építészeti tevékenységem újrafelvételének jó reménységét, ott túl, Budapesten, vagy egzisztenciám teljes bizonytalanságát és a magam meg családom osztozását Erdély magyar népének ismeretlen jövendő sorsában, de itthon. A döntés nehéz volt. Végül ezt írtam az Iparművészeti Főiskola egykori igazgatójának, Gróh Istvánnak: ... hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten. És itthon maradtam."
1919-ben a wilsoni önrendelkezési elvek alapján megszervezte a Kalotaszeg Köztársaságot, amit Bánffyhunyadon 40.000 ember előtt mondtak ki. Címert, pénzt, zászlót és bélyeget tervezett.
1920-ban a Napkelet című folyóiratban közölték "Beszélnek Erdély kövei is" című írását, majd 1921-ben megjelent a "Kiáltó Szó" című röpirata, melyet Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal állítottak össze. "Ugyanakkor indult közéleti (kisebbségpolitikai) tevékenységem is. Beköszöntője egy röpirat volt (Kiáltó Szó ), mely az impériumváltozás valóságának tudomásulvételével egyidejűleg bejelentette a Romániához csatolt magyarság igényét a maga emberi és nemzettársadalmi életjogának elismerésére és megvalósítására."
1921-ben megalakult az Erdélyi Néppárt, mely egyesült a kolozsvári Magyar Szövetséggel. Titkárnak Kós Károlyt választották. Az év folyamán megindult Benedek Elek "Vasárnap" című politikai népújsága, melyben Kós publikált, szerkesztett és adminisztrációs feladatokat végzett. Eközben tervezéssel is foglalkozott: Sepsiszentgyörgy-Városháza (nem valósult meg), Kolozsvár-Görögkeleti katedrális, Kolozsvár-Viola Kornél lakóháza.
1922-ben az Erdélyi Néppárt átszerveződött, és felvette a Magyar Néppárt nevet. Titkára továbbra is Kós maradt. Rá egy hónapra a Magyar Néppárt ellensúlyozására megalakult a Magyar Nemzeti Párt is.
Tavasszal Románia-szerte képviselő-választások zajlottak, Kós a szatmári kerületben indult, de nem kapta meg a kívánt szavazatokat.
1924-ben megalakult az Erdélyi Szépmíves Céh, melynek alapítói Kós Károly, Kádár Imre, Ligeti Ernő, Nyirő József, dr. Paál Árpád és Zágoni István voltak. A céh fennállásának húsz éve alatt 164 könyvet adott ki.
1925-ben megtervezte a bánffyhunyadi református parókiát, mely 1956-ban leégett. Elkészítette a feleki görög katolikus templom restaurálási terveit és toldását, barátjának, Szentimrei Jenőnek lakóházat tervezett Sztánára, az Erdélyi Szépmíves Céh pedig megjelentette a "Varjú-nemzetség" című regényét.
Az év végén elhatárolta magát a Magyar Párttól. "És négyesztendei megerőltető szervező munka és keserű tusakodások után - melyek során kenyérkereső munkám is kíméletlen támadásokban részesült - be kellett látnom, hogy a dolgozó nép koldusszegény pártjának tiszta eszközökkel nem lehet kilátása a győzelemre ... a pártpolitika közvetlen munkaterületéről visszavonulva, közéleti tevékenységemet a romániai magyar életépítésnek eddig elégtelenül gondozott, sőt elhanyagolt kulturális munkaterületére koncentráltam."
1926-ban létrejött a Helikon Íróközösség, összejöveteleiket Marosvécsen, Kemény János báró kastélyában tartották. A céh által kiadott művek továbbra is az ő kezenyomát viselik: szerkesztett és rajzolt.
1928-ban az Erdélyi Szépmíves Céh kiadta a marosvécsi íróközösség folyóiratát, az "Erdélyi Helikont", melynek Kós 1931-1944 között a szerkesztője volt.
1930-ban megjelent a "Gálok" című kisregénye és három novellája. Befejezte az előző évben elvállalt sepsiszentgyörgyi református elemi iskola tervezését, és megkezdődött az építkezés.
1931-ben Szolnai Sándorral megalapította a "Barabás Miklós Céhet", a romániai magyar képzőművészek szabad érdekvédelmi és termelő szervét, és "Varjúvár" címen linómetszetsorzatot készített.
1932-ben jelent meg "Kalotaszeg" című könyve, egy néprajzi táj története és jellemzése.
1934-ben a református egyház megbízásából elvállalta a kalotaszegi egyházmegye főkurátorságát. Még ebben az évben megjelent az "Országépítő" című történelmi regénye, saját illusztrációival. A regény megjelenése után belekezdett a "Budai Nagy Antal" című művének megírásába, valamint illusztrációt készített Tamási Áron: Ábel Amerikában című regényéhez.
1936-ban bekapcsolódott az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkájába. Az Erdélyi Szépmíves Céh pedig kiadta "Budai Nagy Antal" című színjátékát, amit 1937-ben a budapesti Vígszínház be is mutatott, a felkelés 500. évfordulója alkalmából.
1937-ben létrehozta egyházmegyéjében a közkönyvtárat, majd a néprajzi múzeumot. A bonchidai Bánffy-kastélyba egy kőkandallót tervezett, amely el is készült, majd később elpusztult. Sztánán elkészítette "A lovakról" írott könyvét, melyet "... művészi haszontalanságnak ... " nevezett. A Varjú-vár környékén szakszerű gazdaságot teremtett, földműveléssel foglalkozott.
1938-ban az "Országépítő" regényért Baumgarten-díjat kapott.
1939-ben az "Erdélyi Helikon"-ban megjelent "Találkozásaim Móricz Zsigával" című írása.
1940-ben "Corvin-koszorúval" tüntették ki, az erdélyi magyarságért végzett munkájáért. A kitüntetést még többek között Kemény János, Nyírő József, Reményik Sándor és Tamási Áron is megkapta. Az "Erdélyi Helikon"-ban megjelentek "Az erdei lak", "Tanya a hegyen" és az "Ezerkilencszáznegyven" című írásai.
1942-ben az Apafy család hamvait elhelyezték a kolozsvári Farkas utcai templomban, az emléktáblát az ő tervei alapján készítették el.
1943-ban a Műemlékek Országos Bizottsága megbízta Mátyás király kolozsvári szülőházának restaurálásával. Az "Erdélyi Gazda" főmunkatársa lett, valamint a csíksomlyói "KALOT" népfőiskola tervezésén is dolgozott, melynek egy része fel is épült.
1944-ben tanulmányt írt a "Székely nép építészete" címmel. A Magyar Mérnök és Építész Egyesület Czigler-éremmel tüntette ki. Az év őszén "dél-erdélyi zsandárok, meg a gárdák" kifosztották és feldúlták sztánai otthonát, eddigi összes munkájának ott talált dokumentumát megsemmisítve. Decemberben a Magyar Népi Szövetség segítségével "feltámasztották" a Mezőgazdasági Főiskolát, mely néhány hónap múlva be is indult. Továbbá újjászervezték és munkába állították az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet.
1945-ben a Mezőgazdasági Főiskola dékánjává, a Magyar Népi Szövetség megyei elnökévé, a Romániai Magyar Képzőművész Szövetség elnökévé és a Műemlékvédő Bizottság tagjává választották.
1946-ban országgyűlési képviselő lett, a tisztséget két évig töltötte be.
1947-ben elkészítette a Petőfi-síremlék, a környező kert és a kis emlékház felújítási terveit. Magyarkályára református templomot tervezett, a fehéregyháziak pedig kultúrház tervezésére kérték fel.
1948-ban Kolozsvárott református templom épült a tervei alapján, elkészítette a csernakeresztúri református templom kiviteli terveit, valamint kultúrházakat tervezett Rákosdra és Magyarbikalra.
1951-ben Gaál Gábor felkérésére székely népballada-kötetet szekesztett a "Haladó hagyományok" című könyvsorozat részére.
1952-ben nyugállományba vonult, de munkásságát ezután is tovább folytatta: kereskedelmi iskolát és internátust tervezett Sepsiszentgyörgyre.
1954-ben szaktanulmányt írt "A kollektív gazdaság üzemi épületberendezései" címmel.
1957-ben az Állami Magyar Színház fenállásának 10. évfordulóján bemutatta a "Budai Nagy Antal" című színjátékot. Az előadáshoz plakettervet készített, díszleteket tervezett. Lefordította Bubennov és Gogol műveit, valamint "Mezőgazdasági építészet" címmel szakkönyvet írt.
1958-ban Budapesten tartott előadásokat, ahol Tamási Áronnal is találkozott.  75. születésnapján a romániai Írószövetség köszöntötte, Románia Nagy Nemzetgyűlésének Elnöksége pedig irodalmi és közéleti tevékenységéért a Munka Érdemrend I. fokozatával tüntette ki.
1959-ben ismét építészeti terveken dolgozott: református parókiát tervezett Farnasra (még ebben az évben meg is épült), és megvalósult a magyardécsei református parókia terve is. A kalotaszentkirályi és a csucsai református parókia csak a tervezés stádiumáig jutott. Utolsó elkészült épülete a misztótfalusi református parókia volt.
1962-től visszavonultan élt, 1963-ban infarktussal kórházba szállították.
1966-ban a Budapesti Műszaki Egyetem díszdoktorává avatta, 1968-ban pedig az Államtanács a Kulturális Érdemrend I. fokozatával tüntette ki.
1969-ban megjelent "Hármaskönyv" című műve.
1973-ban meghalt a felesége, magára hagyva őt 63 évi házasság után. Ezután lányához és testvéreihez költözött a Rákóczi úti villába. Ez év decemberében megjelent hasonmás kiadásban egykori jegyajándéka a "Székely balladák".
90. születésnapján a Román Szocialista Köztársaság Államtanácsa az "Augusztus 23" érdemrenddel, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a "Gyémántokkal ékesített Zászlórend" I. fokozatával tüntette ki.
1977. augusztus 24-én, a reggeli órákban halt meg, sírja a kolozsvári Házsongárdi temetőben található.