KATONÁK

Csatay Lajos, csataji (Eredetileg Tuczentaller.) (*Arad 1886.08.01 - †1944.11), tüzértábornok, honvédelmi miniszter. A közös osztrák-magyar hadseregben törzskari, majd vezérkari tiszt. Harcolt az első világháborúban, 1919-ben a Vörös Hadsereg tagja. 1919-től 1921-ig a budapesti Hadiakadémia tanára. 1921-26 között csapatszolgálatot teljesített, 1926-tól a miskolci I. honvéd tüzérosztály parancsnoka, 1933-tól 1941-ig lőiskolai parancsnok, majd az 5. hadtest tüzérparancsnoka; később tábori tüzérségi lőiskola. parancsnokaként működött. Az újabb világégés kitörését követően szolgált a keleti fronton, 1941-42-ben a pécsi IV. hadtestet vezeti, egy ideig, a sebesült Jány Gusztáv felépüléséig a 2. magyar hadsereg parancsnoka. 1942 vége és 1943 közepe között a 3. hadsereget irányítja. 1943. június 12. és 1944. október 16. között honvédelmi miniszter. A nyilas hatalomátvételt követően letartóztatják, átadják a Gestaponak. Novemberben feleségével együtt öngyilkosságot követ el.

Dunyov István (*Vinga 1816.07.28 - †Pistoia, Olaszország 1889.08.29), honvéd alezredes és olasz ezredes. 1843-ban ügyvédi diplomát szerzett Pesten. Az aradi radikális mozgalmak egyik vezetője volt. 1848-ban önkéntes nemzetőr, ideiglenes hadügyész Gál László aradi nemzetőrparancsnok oldalán. 1852-ben az osztrák hadbíróság halálra ítélte, majd ezt tízévi várfogságra változtatta. 1859-ben Itáliába távozott. 1860-ban Garibaldi szabadságharcosai közé állt és részt vett D-Itália felszabadításáért folytatott harcokban. Garibaldi ezredesnek nevezte ki. 1862-ben Frigyesi Gusztávval együtt magyar önkénteseket szervezett Garibaldi mellett és emiatt üldözésben volt része. Fő érdeme, hogy élete végéig következetesen kitartott Garibaldi nemes célkitűzései mellett és képviselőjévé vált a magyar emigrációban a nemzetköziség elveire épülő, republikánus és demokratikus tartalmú politikai irányzatnak. Emiatt ellentétbe került az olasz monarchiára támaszkodó emigrációs vezetéssel és 1868-ig megszakadtak a kapcsolatai Kossuth Lajossal is. Az 1867-es kiegyezés után Vingán képviselőnek jelölték, de elutasította és az örök emigrációt választotta, hasonlóan Kossuthhoz. Elítélte a kiegyezést, különösen annak a nemzetiségekre káros vonatkozásait. Utolsó éveit Pistoiában töltötte. Írásai megjelentek különböző m. és olasz újságokban. - M. A föld és fokozatos meghódítása (A földrajz és a kereskedelem története 21 előadásban. Boccardo Jeromos után fordítva. Pest, 1872). - Irod. Lukács Lajos: Garibaldi magyar önkéntesei és Kossuth 1860-61-ben (Bp., 1962); . Lukács Lajos: Garibaldi e l'emigrazione ungherese 1860-1862 (Modena, 1965).
(Forrás: Életrajzi lexikon)

Kiegészítés: Több nemzet hőse: Dunyov István (1816–1889) a XVIII. században a Temes megyei Vingára telepített bolgárok leszármazottja. Apja csak bolgár és román nyelven beszélt, bezzeg a fia szerb, román, német, angol, spanyol, portugál, francia nyelven is megtanult a magyaron és a szülői házban elsajátított bolgáron kívül.
Jogi diplomája megszerzése után szülőföldjén lett ügyvéd, fenntartva a kapcsolatot a Vasvári Pál köré csoportosult fiatalokkal, Vidats Jánossal életreszóló barátságot kötött. Szabadságharcunkban nemzetőrként, majd honvédtisztként vesz részt. 1849-ben sebesülése miatt hordágyon viszik a világosi fegyverletételhez. Dunyov tudott hatni a tömegekre, szónoklatai, szervezőkészsége miatt először halálra, majd 10 év várfogságra ítélték. Josefstadban raboskodott más honvédekkel együtt. Cellatársai közé tartozott a neves tudós, régész, kutató Rómer Flóris. Szegénysége miatt csak a rabkosztot fogyaszthatta (napi 10 krajcárnyi étel + kenyér). Amikor 30 forint adományt kapott Aradról, büszkén visszautasította. Nem törte meg a fogság, büntetése letöltése után Olaszországba szökött, Garibaldi táborába. „Az ellenség mindig ugyanaz itt, mely odahaza rabigába hajtja sújtott nemzetünket. Ha meggyöngítjük itten: annál kevesebb lesz teendőnk vele odahaza.” – vallotta később.
Bátran küzdött: amikor 1860. október 1-jén Volturnonál bal lábát veszti, sebesülten sem hagyja el a csatateret. Ezért Garibaldi ezredessé lépteti elő és alakulatát róla nevezi el. „Olyan ember számára, mint ön, minden dicséret kevés” – mondja neki elismerően. Szavai beleégtek Dunyov lelkébe. Hűségesen követte Garibaldit balsorsában is. (Más emigránsok, például Türr István ezt nem tették.) Fennmaradt leveleiben „legkedvesebb tábornok!” (1862) és „szeretett tábornok” (1871) megszólítással fordul hozzá.
Mint Kossuth, ő is visszautasította a kiegyezést. Nem követte hazautazó József öccsét. Amikor idehaza képviselőnek jelölték, udvarias levélben visszautasította.
Olasz katonai nyugdíjból éldegélt családjával. Tudományos tevékenységet folytatott, cikkeket írt és lefordította Boccardo földrajz és kereskedelemtörténeti könyvét magyarra.
1889-ben bekövetkezett halálakor Pistoiában olasz katonai tiszteletadással temették el. Egyaránt volt hőse a magyarságnak, az olasz egységmozgalomnak, a bánáti román és bolgár nemzetiségnek.
1969-ben az angyalföldi Tünde utca megkapta Dunyov István nevét. Itt szerény emléktábla hirdeti hősi emlékét.
(Írta: Róbert Péter)

Hagymásy-család  (Szent-Giróthi és Beregszói), régi család, mely előnevét a Temes vármegyében fekvő Beregszótól és a zalavármegyei Szt. Giróthról (ma Szt. Grót) vette. Törzse a XV. sz. közepén élt H. István. Tagjai közül kitűntek: H. Miklós, szörényi bán. Midőn Ulászló király 1491. békét kötött Miksa osztrák herceggel, az ennek pártján volt H. Miklós is kegyelmet nyert. Többek között megjelent az 1505-iki rákosi országgyűlésen. - Fia, H. János, budai várnagy vala. H. Kelemen, Izabella királynő és Petrovics Péter hű embere volt. 1556. a marosvásárhelyi országgyűlés őt küldte Lugosra, hogy Petrovicsot hívja vissza Erdélybe. Legnagyobb hírnevet szerzett H. Kristóf, kinek az előbb említett Kelemen valószínűleg testvére volt. Hosszasan, de sikertelenül küzdött Szeredy Györggyel, ki őt hatalmaskodással megfosztotta Sáros vármegyében lévő Makovica nevű várától és uradalmától. A Szapolyaiak pártjára állván, Huszt várának kapitánya lett (1557-1564). Midőn János Zsigmond 1566. Belgrádba ment Szolimán szultán üdvözlésére, erdélyi hadainak főparancsnokává H. Kristófot tette, ki ekkor is érdemeket szerzett a közrend és biztonság fenntartásában. A hálás fejedelem, ki kényes ügyekben gyakran vette igénybe tanácsát, máramarosi kamaragróffá is tette és Petrovics Péternek az aradvármegyei Csúcsfaluban levő birtokait néki adományozta. 1571. megszerezte Békés Gáspárral és Csáky Mihállyal együtt, 30000 frt zálogösszeg fejében a Husz várához tartozó uradalmakat. (De már 1576. -a mint Békés irja - H. «nagy perfidiával és árulással» egymagának foglalta le a birtokot.) János Zsigmondnak halála után (végrendeletének is egyik végrehajtója volt), bár a székelyek nagy része őt magát óhajtotta erdélyi fejedelemnek, Békés Gáspár érdekében használta fel Erdélyben és Bécsben bírt befolyását. Utóbb azonban Báthory Istvánhoz csatlakozott; 1577. az erdélyi hadaknak élén találjuk, melyek arra voltak kirendelve, hogy Nagyvárad vidékén a nyugalmat megőrizzék. Úgy látszik, nemsokára ezután meghalt. Neje némelyek szerint Sanyiki Krisztina, mások szerint Bátthory Erzsébet vala. - H. Katalin (meghalt 1604.) előbb Varkocs Miklós, majd Bocskay István felesége volt. - H. János, Kristóf fia, Nádasdy Pál és Thurzó Gy. udvarnoka volt. 1632. Szt. Péternél, majd Kapornoknál vitézkedett a törökkel szemben. Kanizsánál hősi halállal esett el. Nagy birtokai voltak Huszton, Déván, Kőváron, Lugoson, Karánsebesen és másutt. - Miklós nevű fiában a H.-családnak magva szakadt. - H. Kristóf (a családban e néven a második) 1605. Bocskay István vitéz párthíve volt. Sopront is vivta ennek csapataival, de eredmény nélkül. 1620. kőszegi kapitány vala, kit Batthyányi Ferenc, meglepvén a várat, elfogott és Pozsonyba vitetett. - H. István H. Ferdinánd korában említtetett, mint szt. gróti kapitány. Az «uj hit»-hez pártolt H.-ak többször zaklatták a kat. papokat és barátokat. V. ö. Rupp Jakab, Magyarország helyrajzi története I. köt. Szádeczky Lajos, Békés Gáspár.(Forrás: Pallas Nagy Lexikona)

Kiss Ernő (eleméri és ittebei) (*Temesvár 1799.06.13 - †Arad 1849.10.06), honvéd altábornagy, az aradi vértanúk egyike.
Gazdag, örmény eredetű családban született. Katonai pályafutását a bécsi Theresianum elvégzése után, 1818-ban a császári hadsereg egy dzsidásezredében kezdte. 1845-ben a 2. (Hannover) huszárezred parancsnoka volt. A későbbi aradi vértanúk közül parancsnoksága alatt szolgált Nagysándor József és Vécsey Károly is. 1848 tavaszán ezredével Nagykikindán állomásozott, így a kezdetektől részt vett a szerb felkelők elleni harcokban. Az ő nevéhez fűződik az első jelentős délvidéki győzelem, a perlaszi szerb tábor bevétele szeptember 2-án.
A pákozdi csata előtt Batthyány Lajos őt kívánta megbízni a magyar fősereg vezetésével, de kinevezésére végül nem került sor, mert a sukorói haditanácson Móga János vállalkozott a horvátok elleni harcra. Kiss Ernő így csak megfigyelőként vett részt a csatában, majd ott volt abban a küldöttségben, amely megkötötte Jellasiccsal a fegyverszünetet. Október 12-én - a honvéd hadseregben elsőként - honvéd vezérőrnaggyá nevezték ki és átvette a bánsági hadtest parancsnokságát, katonai képességei azonban nem álltak arányban a kapott feladat nagyságával.
December 12-én - ismét elsőként - honvéd altábornaggyá nevezték ki, de az 1849. január 2-ai pancsovai ütközet után a tisztikar követelésére lemondott és január 9-én átadta a hadtest parancsnokságát Damjanich Jánosnak. „Kárpótlásul” Debrecenben az adminisztratív feladatokat ellátó Országos Főhadparancsnokság vezetőjévé nevezték ki. Március 9-én megkapta a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályát. A szabadságharc végéig több alkalommal is helyettesítette a hadügyminisztert. A világosi fegyverletétellel került cári, majd császári fogságba.
Kiss Ernő halálos ítéletét kötél általi halálról golyó általi halálra módosították, mert császári csapatok ellen harcoló csapatokat nem vezényelt. (Schweidel József is ezzel az indoklással kapott „kegyelmet”) Az első lövés a vállába hatolt, ekkor saját maga vezényelt újra tüzet a tanácstalan kivégzőosztagnak. Ezután a halálos ítéletet közvetlen közelről hajtották rajta végre. A golyó által kivégzettek négyes csoportjában ő volt a harmadik.
Az eleméri katolikus templomban nyugossza örök álmát.

Klapka György (*Temesvár 1820.04.07 - †Budapest 1892.05.07). Neve úgy él emlékezetünkben, mint a legendás végvári hősök - Dobó István, Zrínyi Miklós - méltó utódja. Az 1848-49-es szabadságharc dicső szereplője volt, ki a világosi bukás után hetekkel később is védte a zászlót Komáromban.
Temesvárott született, ahol apja polgármester volt. Már fiatalon vonzódott a katonaságot jelképező egyenruhák iránt, így szinte az is természetes volt, hogy később majd erre a pályára lép. Katonai pályáját Bécsben kezdte, ahol a magyar testőrségnél tüzértisztként szolgált. Itt ismerkedett meg Görgey Artúrral is, és itt ért el főhadnagyi rangot. Öt év után -1847-ben - a 12. határőr ezredhez vezényelték, majd egy évvel később -1848 tavaszán - a forradalom hatására önként jelentkezett honvédségi szolgálatra, ahol századosi rangot kapott, majd a miniszterelnök gróf Battyhány Lajos Komáromba vezényelte, ahol a helyőrség eskütétele után őrnagy lett, utána pedig hadügyminisztériumi osztályfőnökké léptették elő. 1849 január 7-én Kossuth magához kérette és kinevezte a felső - tiszai hadtest parancsnokává, s egyúttal ezredesi rangot kapott. A sikeres tavaszi hadjárat során, az isaszegi győzelem után, 1849. április 6-án tábornokká is kinevezték, majd egy rövid ideig a hadügyminiszter helyettese lett.
Szinte mindent elért, amit katonaként csak el lehetett, ráadásul olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak háborúk, szabadságharcok esetén lehet. A civil életben jelentett sikerét ebben az időszakban a Borsod vármegye országgyűlési képviselői posztja jelentette. A történelmi események és a személyes sors azonban mindvégig a katonasághoz fűzte. Életének talán legdicsőségesebb időszakát 1849. májusától október 2-ig Komáromban töltötte, ahol a vár parancsnoka volt. A Kitűnően védhető kitűnő parancsnokra talált személyében. A világosi fegyverletétel után csak hetekkel adta fel ő a várat, mert addig harcolt, taktikázott és alkudozott, míg végül sem a támadóknak, sem a védőknek nem adódhatott más lehetőség, mint a megegyezés. Miután kényszerűen feladta a várat, emigrációba vonult. Előbb Törökországban talált menedékre, majd Olaszországban és Svájcban élt. De sosem feledkezett meg hazájáról és annak sorsáról, mert az osztrák-olasz-francia háború idején - 1859-ben -, részt vett az olaszországi magyar légió megszervezésében, 1864-ben pedig Garibaldi oldalán állt az osztrákokkal, illetve a Habsburgokkal szemben. Az osztrák-német háborúban hozta létre a Klapka-légiót, olyan katonaként, aki sohasem felejtette el azokat a bűnöket, amelyeket a Habsburgok hazája és a szabadság ellen követtek el. A kiegyezés után visszatért az országba, ahol néhány évre ismét országgyűlési képviselői feladatot vállalt magára, majd végleg visszavonult, de már nemcsak a katonai pályától, a harcoktól, de a közélettől is. 1892. május 7-én halt meg Budapesten, temetésén 30 ezren énekelték a Klapka indulót, melyet az ő tiszteletére szerzett Komáromban Egressy Béni. Bár Budapesten van eltemetve, mégis komáromi földben nyugszik, ugyanis Tuba János koporsójára szórta annak a városnak a földjét, melyért négy véres csatát vívott.

Maderspach Ferenc  (*Oravicabánya 1793. 02. 07  -  †Zsombolya 1849. 01 20)A híres bánsági bányavidékről, a Krassó megyei rézfejtők, vashámorok és olvasztóházak világából származott: apja bányatanácsos, bátyja kohómérnök. Maderspach Ferenc mégis, a családi hagyománytól eltérően, katonai pályára lépett, s 1846- ban, ötvenöt éves korában, főszázadosi rangban nyugalomba vonult.

1848-ban azok közé a hazafias érzelmű császári tisztek közé tartozott, akik reaktiválták magukat, s a magyar szabadságharc ügye mellé álltak. Elhatározását az is erősítette, hogy szemtanúja volt a császári tisztek összejátszásának a szerb felkelőkkel, meg az őket támogató, Szerbiából érkező önkéntesekkel, a szerviánokkal: puskákat, ágyúkat, lőszert adtak át nekik, két felkelőnek álcázott

császári tiszttel is találkozott, az egyik egy bécsi altábornagy fia volt.

Maderspach 1848 nyarán Fehértemplom védelmét szervezte, miután őrnaggyá előléptetve, kinevezték a város térparancsnokává.

Német és román polgárokból szervezett nemzetőrséget. A Vračev Gajban (Varázsliget) táborozó szerb erők augusztus 19-én, több irányból megtámadták Fehértemplomot. Az a menetoszlop, amely a szerb városnegyed felé vette az irányt, betört a központba, mivel a lakosság többsége mellé állt. Ezekben a válságos pillanatokban Maderspach személyes bátorságával is kitűnt: a súlyos utcai harcok

során csapatainak élére állt. Olchváry Ödön A magyar függetlenségi harc 1848–1849-ben a Délvidéken című könyvének tanúsága szerint „délután 2 óra tájban a derék Maderspach újból egyesíté a vitéz polgárait és nemzetőreit, s tömör csapatokkal egymás után több rohamot” intézett a felkelők ellen, s kiűzte őket a városból.

Fehértemplom német és román lakossága egy emberként állt ki a magyar forradalom mellett, s fegyveresen szembeszállt a bécsi udvar és segítőtársainak ellenforradalmi mesterkedéseivel. Helytállásuknak, a város hős védelmének Herczeg Ferenc állított méltó emléke.

"A két sváb" című kitűnő regényével, amely 1916-ban jelent meg. Ebben többször említi „a rettenthetetlen bátorságú”, az „oroszlánszívű” Maderspach Ferencet is.

Egy ideig még Fehértemplom parancsnoka maradt, de az év vége felé kinevezték a bánáti hadtest egyik dandárparancsnokává, egységének élén több ütközetben vett részt, s meg is sebesült, úgyhogy decemberi alezredesi kinevezését betegágyban vette át.

Fehértemplom 1849 elején került a felkelők kezébe. Ekkor, a Pancsovánál elszenvedett vereség után, a hadsereg Bánát kiürítésére kapott parancsot. Maderspach a többi sebesülttel együtt szekerezett a farkasordító hidegben Szeged irányába. Útközben, Zsombolyán, tüdőgyulladás végzett legyengült szervezetével, s ott helyben el is temették.

(Forrás: Kalapis Zoltán, "Életrajzi Kalauz II.")

Maderspach János  (*Ruszkabánya 1831.04.14 - † Kishátszeg1891.03.27)
Maderspach Károly bányabirtokos és Buchwald Franciska fia. 1843–1846. a bécsi hadmérnöki akadémián tanul, majd jogot végez.
1848 júliusában beáll a 9. honvédzászlóaljhoz. 1849. febr. 5 (1) - hadnagy. Június 23 (16)-tól főhadnagy a 34. gyalogezred 1. vagy 3. zászlóaljánál (112. vagy 113. honvédzászlóalj) a III. hadtestben.
1849. augusztus 27-én Aradon besorozzák az 54. gyalogezredhez. 1851. júl. 25. elbocsátják. 1867. a Csongrád megyei, 1890. a Pest városi Honvéd-egylet tagja, az utóbbi időpontban uradalmi jószágigazgató és a Hunyad megyei takarékpénztár igazgatója. Elhunyt: Kishátszeg/Hacazsel, Hunyad megye, 1891. március 27.

Mercy, Kolozs Florimund (*1666 - †1734.06.29 Crocetta, csatában)
Gróf, császári fővezér, M. Ferenc unokája. 1683 óta 1690-ig a törökök ellen harcolt hazánkban. Részt vett nevezetesen Lotaringiai Károly alatt Budavár visszavívásában és több nyílt csatában. 1701. Felső-Itáliába küldték a franciák ellen, 1702. pedig a Rajna mentén küzdött azokkal. 1704. mint őrnagy Strassburg előtt tüntette ki magát; 1706. Landaut ostromolta, 1707. pedig Offenburgnál győzött. Erre táborszernaggyá tették és Olaszországba küldték, ahol 1709. Mantovát felszabadította. Innen visszatért a Rajna mellékére, hol a Fekete-erdő szorosaiban helyt állott a franciáknak. Az 1716-iki török háború kitörése után Szavójai Jenő maga mellé vette és nagy hasznát látta M. ügyességének. Részt vett a péterváradi diadalban, szintúgy Temesvár és Belgrád visszafoglalásában. Temesvár bevétele után Jenő herceg Pancsova, Újpalánka és Orsova ostromlását bízta M.-re; az előbbi kettőt kapitulálni kényszeríttette. Orsovával szemben pedig, melynek ostromát a téli hideg beállta folytán abba kellett hagynia, Mehádiát erősbítette meg. Nándorfehérvárnál M. Pálffy alatt a jobb szárnyon vezényelt és nagy része volt a felmentő török had teljes kudarcában. Miután már 1717 óta Jenő megbízásából a felszabadított temesi bánságot kormányozta, 1719. Sziciliába küldték a spanyolok ellen, 1720. pedig III. Károly grófi rangra emelte és újra a temesi bánság kormányzásával bízta meg. Ebben az állásban a jóindulatú és igazságos M. nagy érdemeket szerzett a török időben mocsáros vadonná lett tartomány újra betelepítése és felvirágoztatása körül. A török háborúban a lakosság nagy része kipusztulván, M. telepítés útján segített a bajon s e végből leginkább külföldről, nevezetesen Bajorországból hívott be telepítvényeseket (svábok), egyes községeket azonban franciákból, olaszokból, sőt spanyolokból (Nagy-Becskerek) alakított. Az ő tiszteletére nevezték el Mercyfalva (Temes) olasz gyarmatot. A telepesek egy része mocsaras vidékre kerülvén, nagyon sokan a mocsárláznak estek áldozatul, ez okból a víz lecsapolására, a Temes és Béga szabályozására is kiterjedt figyelme. A telepesek földeket bőven kaptak, sőt házakat is építettek nekik és gazdasági felszereléssel látták el őket, M. azonkívül intézkedett, hogy ne csak gabona, hanem ipari növények termelésére szoktattassanak, milyenek p. a festő buzér és csülleng, a repce stb. Temesvárt a gyárvárosban pedig olaj-, posztó-, drótgyárat, papirmalmot állíttatott. A selyemtenyésztés meghonosításával a mantovai származású Rossi apátot bízta meg, kinek vezetése mellett nagy eperfatelepeket és Temesvárt selyembeváltó hivatalt, gombolyítót és szövőgyárat létesített. A krassó-vármegyei bányatelepekre Felső-Magyarország, Tirol, Cseh-, Stájer- és Szászországból hivott be bányászokat és erdőmunkásokat. 1733. hazánkból elszólították és tábornagyi ranggal Olaszországba küldték, hol azután Parma közelében, Crocetta kastély megrohanása közben hősi halállal kimúlt. V. ö. Horváth Mih. Magy. Tört. VII., 158. old., Mittheilungen des k. u. k. Kriegsarchivs 1891, V. évf.; Baróti L. cikke az Etnographiában I. 372 s k.; Adattár Dél-Magyarország történetéhez; Galgóczy, Emlékkönyv.

Pálffy György (*Temesvár 1909.09.16 - †Budapest 1949.09.24). Temesvárott született, de már az első világháború előtt Budapestre költözött a család. Édesapja, Oesterreicher György banktisztviselőként dolgozott, fiát az Árpád Gimnáziumba járatta. Az érettségi után először tényleges katonai szolgálatot teljesített, majd karpaszományos tizedesként felvételét kérte a Ludovika Akadémiára. 1932. augusztus 20-án tüzér hadnaggyá avatták, ezt követően Pécsett és Kecskeméten végzett csapatszolgálatot. 1936-ban egyéves olaszországi tanulmányúton vett részt, majd megkezdte tanulmányait a Hadiakadémián. Németellenes politikai nézetei miatt 1939-ben lemondott rangjáról, megvált a hadseregtől. Az Egyesült Izzóban kapott állást, hamarosan az egyik cégvezető lett. Kapcsolatba került a kommunista mozgalommal, és a második világháború kitörése után a párt utasítására belépett a Független Kisgazdapárt polgári tagozatába, ahol háborúellenes agitációt fejtett ki. 1944 őszén megbízták a kommunista párt katonai bizottságának vezetésével. Részt vett Debrecenben az Ideiglenes Nemzeti Kormány hadserege felállításában, a Honvédelmi Minisztérium katonapolitikai (elhárító) osztályának vezetését bízták rá. Kezdetben a háborús bűnösök felkutatása volt a legfőbb feladatuk, de beosztottaival hamarosan inkább az MKP politikai ellenfelei közéletből való kiiktatására törekedtek, vetélkedve a Péter Gábor vezette politikai rendőrséggel. 1946-ban, már tábornokként, a határőrség parancsnokává nevezték ki. 1947-ben altábornaggyá léptették elő, majd a honvédség felügyelőjének tisztét kapta meg. 1948 februárjában részt vett a magyar–szovjet barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kidolgozó moszkvai tárgyalásokon. Miután Farkas Mihály, a párt főtitkárhelyettese lett a honvédelmi miniszter, egy ideig még igényt tartott a régi káderekre. Így lett 1948 végén Pálffy a miniszter állandó helyettese, valamint a kiképzés irányítója. A két munkáspárt egyesítésekor bekerült az MDP Központi Vezetőségébe. Farkas javaslatára a Rajk-per körüli nyomozásokat kiterjesztették Pálffyra is, aki hajlandó volt eljátszani a rá osztott szerepet. 1949. május 1-jén még ő fogadta az első díszszemle parancsnokának jelentését; július 5-én koholt vádak alapján letartóztatták, ügyét a Rajk-pertől elkülönítve, katonai bíróság tárgyalta, amely halálra ítélte, és október 24-én kivégezték. 1955. évi részleges rehabilitációja után 1956. október 6-án ünnepélyes keretek között, Rajk Lászlóval, Szőnyi Tiborral és Szalai Andrással együtt újratemették. Teljes rehabilitációjára 1963. szeptember 27-én került sor.

Petrovics Péter (suraklini), temesi gróf, János Zsigmond egyik gyámja, Martinuzzi politikájának legnagyobb ellensége s az «első kálvinista főúr». Szerb eredetü családja Pozsega vármegyéből szakadt Tiszántulra és Erdélybe. 1526 okt. havában jelen volt a tokaji országgyűlésen, hol rokonát Szapolyai Jánost királlyá választották, kihez és családjához élte végeiglen hű maradt. Két év múlva megszerzi Csála várát és uradalmát Arad vármegyében, mi főleg azért nevezetes, mert az általa hozott szerb telepesekkel kezdődik a szerbség tömegesebb térfoglalása a Maros jobb partján. 1531. Szapolyai megbízásából Mehmed bég mellé küldetett, hogy ha csak szerét ejtheti, Morvaország felé terelje a török hadat, mit azonban nem tudott elérni. Ugyanekkor már Lippa várának kapitánya, majd Czibak Imre temese comes 1534. történt megöletése után, eme nagy méltóságra emeltetett János király által. 1540. János király, kevéssel halála előtt Martinuzzival és Török Bálinttal együtt fia János Zsigmond gyámjává rendelte. 1541. mikor Roggendorf Budát ostromolta, nagy hűséggel oltalmazta Izabellát s János Zsigmondot, s ugyanez évben ő is elkísérte a kis királyfit Szulejmánhoz. 1541. dec. 29. Martinuzzival és Statileóval egyetértve, Gyalu várában még ő is aláírta a Ferdinánd nevében Serédy Gáspártól aláirt azon általános szerződést, mely szerint az ország a váradi béke feltételei szerint Ferdinándra lesz szállítandó. De csakhamar felbomlott a barátság közte és Martinuzzi közt, kinek politikáját, Izabellával együtt, a legnagyobb gyűlölettel elemezte. 1550. Martinuzzi kiszolgáltatására a postától utasítást nyervén Izabella, a rendek és P.: Izabella a szászokat és székelyeket, a P. a rácokat hívta hadba az «áruló» ellen. P. a Maros völgyébe tört, Dévát és Alvincet elfoglalta, s egész Gyulafehérvárig haladt. Itt azonban, a szintén ott levő Izabellával együtt Martinuzzi ostrom alá fogta, s addig nem engedett, mígnem vele oly szerződésre léptek, hogy az Erdély felé siető török és oláh hadakat visszatérésre bírják, viszont ő meg elbocsátja csapatait. A béke még sem állott helyre. Varkocs Tamás váradi kapitány megtámadta P.-nak Csanádot ostromló rácait, s a várból kitört Perusics segélyével annyira megverte, hogy seregük fele része odaveszett. P. várait, Nagylakot, Egrest, Csálát és Oroszlámost egymásután foglalta el a győzelmes váradi kapitány. A béke ekkor úgy a hogy helyre állott, de csak a harcmezőn, más tekintetben a küzdelem Erdély birtokáért s János Zsigmond megkoronáztatása ügyében tovább folyt. Ez csak az 1551-iki szerződéssel ért véget, mely P.-nak Munkács várát és uradalmát juttatta Temesvár, Lippa, Solymos, Lugos, Becskerek, Becse s a kezén levő többi várak fejében. Izabellát P. Kassára, majd Lengyelországba kísérte, s mindenütt hű támasza volt bujdosásában. János Zsigmond ügy 1554-ben jobb fordulatot vett. A szultán ez év ápr. 7. Aleppóban kelt, s ugyanott Izabellának a francia követtel együtt megjelent követeinek átadott fermánjában az oláh és moldvai vajdáknak s az erdélyieknek egyenesen meghagyta, hogy János Zsigmondot Erdély birtokába helyezzék s utasítást adott, hogy ebben segítségére legyenek P.-nak, kit egyúttal, a megígért 3000 arany kifizetésének elengedése mellett, lugosi és karánsebesi szandsákká nevezett. A török segélyben bízva, P. be is jött az országba, s a békésvármegyei Szeghalomnál szállott meg. De mivel a budai pasa késett, Tahy Ferenc meg nagy erővel közeledett, az idő is ősz felé járt, jobbnak látta visszatérni Lengyelországba. Onnan aztán egy év múlva újonnan nyert jószágaira, Lugosra és Karánsebesre ment, hol rácokból, magyarokból és török segédcsapatokból álló sereget gyűjtvén, azzal 1556 febr. végén a dobrai hegyeken át Erdélybe tört, s vele egy időben a két oláh vajda a szász földet lepte el hadaival. P. csapatai egy részét Déva alatt hagyta, ő maga Gyulafehérvár alá sietett. Márc. 4. oda érkezvén, megkezdte ugyan a vár ostromát, de ennek folytatását Balassa Menyhértre bízta, mert már 8-án Szászsebesen kellett lennie, hová országgyűlést hirdetett. Itt a rendek János Zsigmondot ismét elismerték királyokul, bejöveteléig helytartójává P.-ot választották, kezébe adva a közigazgatást és a kincstárat; minden nemzetből két-két tanácsost választottak mellé. Erdély úgyszólván kardcsapás nélkül tért Izabella és fia hűségére, kik az ország küldöttsége által Lembergben ünnepélyesen meghivattak trónjuk elfoglalására. Bejövetelükkor Désen P. üdvözölte őket Erdély főuraival, s követte a táborrá nőtt kiérettel Kolozsvárig, hova okt. 22-én érkeztek. P. alig egy évig örvendhetett Izabella szerencséjének és az erdélyi nemzeti fejedelemség megalapításának, 1557 okt. 13. vagy 15-én több mint 70 esztendős korában Kolozsvárt elhunyt s u. o. temettetett el. utolsó gondolata is a családé volt, melynek egész élete kitartó, becsületes munkáját szentelte, mint nőtlen embernek nem lévén örököse, egész vagyonát a királyfinak hagyományozta. A reformációnak kétségkívül nagy előmozdítója volt. Mialatt kezet tett a csanádi püspökségre, birtokain főleg János király halála után, nemcsak nem üldözte a lutheránusokat, amivel őt az 1545-iki debreceni országgyűlés 26. t.-cikke megbízta, hanem az új irány híveit minden gyámolította. Védő szárnyai alatt terjesztették a reformációt Temesvárott és Lippán úgy a templomban, mint az iskolában Szegedi Kis István és Lippay Kristóf.

Szurmay Sándor, báró (*Boksánbánya, 1860.12.19. - †Budapest, 1945.02 26.): gyalogsági tábornok, miniszter. Ludovika Ak.-t végzett, utána csapattiszt, 1898-ban őrnagy, 1905-ben ezredes, a 20-ik honvéd gyalogezred parancsnoka. 1911-ben mint tábornokot államtitkárrá nevezték ki a honvédelmi min.-ba. 1914-től 1915-ig hadtestparancsnok, 1915-től mint altábornagy hadsereg-csoportparancsnok a kárpáti arcvonalon. 1917. febr. 19-től 1918. okt. 31-ig a Tisza István-, az Esterházy-, majd a Wekerle-kormányban honvédelmi miniszter. A polgári forradalom idején mint a forradalom vívmányaira veszélyes egyént a minisztertanács internáltatta 1919. febr. 24-én. A forradalom bukása után összekötő tiszt a francia katonai bizottságnál. 1921-ben nyugalomba vonult. Hadászati művei mellett több munkája jelent meg a hüllők életéről és az okkultizmus tárgyköréből.
F. m.: A honvédség fejlődésének története annak felállításától napjainkig 1868 - 1898 (Bp., 1898); A mohácsi hadjárat 1526-ban (Bp., 1901).