ÍRÓK

Asbóth János (*Szatumik 1845.06.07 - †1911), publicista, A. Lajos honvédtábornok és akadémiai tag fia. Pozsonyban középiskolai, Pesten és Zürichben műegyetemi tanfolyamot végzett. 1856-ban Párizsba ment s itt belépett a Klapka-legióba. A légió feloszlása után visszatért hazájába s Krassómegyében mint esküdt, aljegyző s végre tiszt. főjegyző működött, emellett a napi lapokban számos szépirodalmi, történeti és nemzetgazdasági dolgozatot irt. Irodalmi működését folytatta azután is, hogy 1870-ben a pénzügyminisztériumban fogalmazó s 1872-ben a honvédelmi minisztériumban elnöki titkár lett. Már 1872-ben azonban megvált hivatalától s a konzervatív Sennyey-párthoz csatlakozva a «Kelet népe» főmunkatársa lett s később 1875 okt. 1-től háromnegyed évig a párt megbízásából Kolozsvárt «Ébredés» című politikai napilapot szerkesztett. Innen visszatérve az egyesült ellenzék «Magyarország» című lapjának lett főmunkatársa. 1881-ben Kállay Béni alatt a külügyminisztériumban működött mint osztálytanácsos. 1887-ben országgyűlési képviselő lett s a szabadelvű pártban foglalt helyet. 1892-ben a m. t. Akadémia levelező taggá választotta. Több ízben nagyobb utazásokat tett, 1880-ban Egyiptomban, 1884-ben Algérban s 1886 óta több ízben, leginkább Kállay közös pénzügyminiszter kíséretében, Boszniában és Hercegovinában. Önálló irodalmi művei között van egy regény Álmok álmodója (Budapest 1878, 2-ik kiadás 1882), néhány más szépirodalmi dolgozat, de a legtöbb publicistai s utazási mű. Az előbbiek között nevezetesebbek: A szabadság (1872), Magyar konzervatív politika (Budapest 1874), Udvarias levelek gróf Andrássy Gyulához (Bpest 1878), Új Magyarország (Budapest 1880) Báró Sennyey Pál és gróf Apponyi Albert (1884). Uti művei következők: Egy bolyongó tárcájából (2 kötet. Pest 1866); Párizsból (Pest 1867), A Zaharától az Arabáhig (Bpest 1883. A Földrajzi társaság által kiadott utazások könyvtárának második kötete) és Bosznia és Hercegovina (2 köt. rajzokkal, Budapest 1887). Ez utóbbi forrásmű jellegével bír s német és angol nyelven is megjelent. Figyelmet ébresztett még Három nemzedék (Pest 1873) című tanulmánya, melyben Széchenyi, Deák s Kossuth működését Vörösmarty, Petőfi s Arany irányával hasonlítja össze. Társadalmi téren is sokat működik, különösen a földrajzi és etnográfiai társulatokban.

Balogh Edgár (*Temesvár 1906.09.07 - †Kolozsvár 1996.06.19), a csehszlovákiai és a romániai magyar irodalom egyik nagy hatású szervezője és nevelője. Ezeknek az irodalmaknak létrejöttében, haladó irányú tájékozódásában és a magyarországi irodalomra is kiható törekvéseinek inspirálásában, támogatásában kulcsfontosságú szerepe volt mind a felszabadulás előtt, mind pedig azt követően. Bár viszonylag kevés közvetlenül irodalmi tárgyú vagy vonatkozású írása van, jellegzetes, naplószerű refleksziói, országjárásokról készült szociográfikus élménybeszámolói, alkalmi politikai problémákról írt cikkei együttesen az első világháború után, a kisebbségi sors feltételei között indult magyar értelmiségiek legjobbjainak történelmi és világnézeti fejlődését reprezentálják: "szellemi tisztázódásának, radikálizálódásának, a marxizmushoz való közeledésének s végső soron kommunistává válásának történetét" - mint írja az Egyenes beszéd című cikkgyűjteménye bevezetőjében.
A fiatal Balogh Edgár első írásaiban, melyek a csehszlovákiai magyar lapokban jelentek meg, még a talaját vesztett középosztály szorongása, pesszimizmusa tükröződik. Pozsonyi diákként, majd a prágai egyetem hallgatójaként egyszerre figyel fel egymással ellentétes szellemi irányzatokra; Oswald Spengler hívének vallja magát, de kapcsolatba kerül a Horthy-fasizmus elől emigrált radikális entellektüelekkel és írókkal is; a népéletre, a parasztság jelentőségére Szabó Dezső írásai hívják fel a figyelmét, s a húszas évek közepén egyik kezdeményezője lesz a Sarló-mozgalomnak. A kezdet kezdetén mint maga a mozgalom, Balogh Edgár írásai is inkább csak a romantikus nosztalgia és a homályos nyugtalanság kivetülései, de a való élet, a "szegényország" fölfedezése mind világosabb, viharosabb és határozottabb eszmei következtetések levonására sarkallja az írót. E tisztázódásban, mint erre Balogh Edgár is utal egyik önéletrajzi visszaemlékezésében, nem csekély szerepe volt a baloldali írók szigorú, de szeretetteljes kritikájának, így például Fábry Zoltán figyelmeztetésének, melyben rámutat az "etnográfiai szocializmus" korlátozottságában és ábrándosságában rejlő veszedelmekre. 1930-ban már hivatalos nyomásra szakítja meg a Prágai Magyar Hírlap a Tíz nap szegényországban című cikksorozatának közlését, mert határozottan hitet tesz benne a szocialista {973.} munkásmozgalom eszmei és morális igaza mellett. Ez a "szociográfiai napló" töredékes voltában is kristályosító pont lett a Sarló fejlődésében.     Része volt Balogh Edgárnak Móricz Zsigmond csehszlovákiai meghívásában is. Az akkor kialakult kapcsolat révén a Sarló pozitív fejlődése tovább gyűrűzött hazai irodalmunkban is és a "népi mozgalom" kibontakozásának, a Márciusi Front létrejöttének egyik forrása volt.
Balogh Edgár múlhatatlan érdemei közé tartozik, hogy Fábry Zoltánhoz, Gaál Gáborhoz hasonlóan - szembeszállt az irredenta vagy öncélú kisebbségi irodalommal, a kisebbségi helyzetből a kelet-európai népek egymásra utaltságának s összeolvadásának gondolatában látta meg az egyetlen reális kiutat. A magyar kisebbségi irodalom missziója nem lehet más – mint ezt már akkor megfogalmazta -, mint a néptestvériség és a szocialista fejlődés iránti elkötelezettség. Mire a marxizmus megértéséig és elfogadásáig eljutott, a Népfront-gondolat hirdetője és következetes megvalósítója lett a két háború közötti időszak felvidéki, majd erdélyi szellemi vitáiban és harcaiban. Harcos röpiratokban leplezte le a Hitler-fasizmust, annak hatalomrajutásától kezdve; 1934-ben az ő szerkesztésében jelent meg a Dimitrov-perről szóló Barna könyv, mely az antifasiszta népfront egyik első megnyilvánulása a magyar irodalomban.
Az idehaza "Benes-ügynöknek" rágalmazott Balogh Edgár 1935-ben Kolozsvárt telepszik le. A Korunk kritikusaként az induló Nagy István és Asztalos István elismertetéséért harcol. Támogatásának mindkét jelentékeny erdélyi író sokat köszönhet. De irodalmi szervező és inspiráló szerepénél is fontosabb mindinkább mélyülő "történelmi publicisztikája". Kiváló képessége, hogy a hétköznapok apró kérdéseit, megfigyeléseket, életmozzanatokat azonnal és természetesen történelmi összefüggésbe állít; egy alkalmi fényképet látva egy egész földrész,     Kelet-Európa közös sorsát vezeti le. A kelet-európai népek testvériségében való feloldódás csak gazdagíthatja a magyar szellemiséget - véli Balogh Edgár. "A Mócok és Góbék" elkülönülésének és acsargásának semmi értelme, közös a múltjuk, ezer szállal kapcsolódik egybe a jelenük és méginkább közös lesz a jövőjük.
1938-ban figyelmezteti a magyar értelmiséget: semmi várnivalója nincs, annál több félnivalója a német közreműködéssel szerzett "országgyarapodástól". Az 1943-as szárszói konferencia programjában legfőképpen a nemzetiségi együttműködés programpontját hiányolja. 1945-ben Kelet-Európa másának, inspiráló modelljének nevezi Erdélyt; mely "egységbe szólítja" egész Kelet-Európát a szocialista eszmék jegyében. Ennek az életben is mindinkább kirajzolódó, testet öltő "közös hazának" megidézője és polgára Balogh Edgár, ennek jegyében fejti ki fontos közéleti tevékenységét ma is. A romániai magyar irodalom egyik vezető alakja, egyetemi tanár, a Korunk szerkesztője. Rendszeresen publikál cikkgyűjteményeket, útirajzokat, tanulmányokat, melyekben változatlanul a "közös nemzetiségnek" fáradhatatlan hirdetője.

Balás Árpád, sipeki (*Oravicabánya, 1840.09.01. - †Budapest, 1905.05.03.), mezőgazdász, író.
Szülőhelyén, Pécsen, Aradon és Nagyváradon végezte iskoláit, majd a bécsi egyetem, a mosonmagyaróvári mezőgazdasági, a selmecbányai erdészeti akadémia hallgatója lett. 1863-tól a mosonmagyaróvári, 1865-től a keszthelyi akadémia tanársegédje, majd tanára, 1874-től igazgatója. 1884-től a magyaróvári Gazdasági Akadémia igazgatója. Több jelentős mezőgazdasági tankönyv szerzője. Nagy érdemeket szerzett a mezőgazdasági felsőoktatás színvonalának fejlesztésében. 1897-től nyugdíjba vonult, ettől kezdve 1903-ig a Magyar Mezőgazdasági Múzeum létrehozója, igazgatója.

  

Bartosságh József (*Arad 1782.12.08 - †Budapest 1843.09.25) gazdasági író. Szülővárosában apja sóhivatali tiszt volt. Tanulmányait Bécsben fejezte be, utóbb katona lett, aztán a keszthelyi Georgiconba lépett, hol 1802. végezte be tanulmányait. Innen Veszprém vármegyébe, később Baranyavmegyébe, a Czindery-féleuradalomba jutott, hol a juhászat terén nagy tevékenységet fejtett ki. 1813-ban Batthyányi József gróf meghatalmazottja; utóbb pallini Inkey Antal iharosberényi jószágának igazgatója lett. 1817-ben özv. Esterházy Borbála grófnő dárdai, 1818-ban Apponyi Antal gróf uradalmainak volt igazgatója, 1826-ban pedig Pozsonyba költözött, hol nyugalomba vonulva, az Apponyi-féle könyvtárt rendezte; részint Villányon (Baranya vármegye) saját birtokán élt, hol gazdasági irodalommal és szőlőtermeléssel foglalkozott. Több folyóiratban számos gazdasági cikket irt magyar és német nyelven; önálló munkái leginkább németül jelentek meg. B. különösen sokat foglalkozott a juhtenyésztéssel, hazai viszonyainkra való különös tekintettel, s e téren kiváló tekintélyt és elismerést vívott ki. E tárgyban következő c. munkája jelent meg: Gyakorlati javaslatok a birkatenyésztés körében, 1840. Érdemei elismeréséül a Georgicon tiszteletbeli ülnöke s a moszkvai gazdasági egyesület tagja volt; a magyar gazdasági egyesület létesítésében is tevékeny részt vett. Utolsó éveit Pesten töltötte, hol meg is halt. Termékeny szakíró, a magyar és a moszkvai gazdasági egyesület tagja. - Fő írásai. „Beobachtungen bei der Veredlung der Schaafe?” (Pressburg, 1827); „Über rationelle Landwirtschaft in Ungarn” (Pest, 1832); „Gyakorlati tapasztalatok a birkatenyésztés körében” (Pest, 1840).V. ö. Galgóczy, Emlékkönyv és Szinnyei J., Magyar írók.
(Forrás. A Pallas nagy lexikona)

Berczik Árpád (*Temesvár 1842.07.08 - Budapest 1919.07.16), novellista, színműíró, az MTA tagja. Jogot végzett, 1864.-től a helytartótanácsi, 1867-től a miniszterelnökségi sajtóosztály tisztviselője, 1872-től vezetője. 1887-től miniszteri tanácsos. 1904-ben nyugdíjba ment. A Kisfaludy Társ. tagja (1873). Írói pályáját versekkel kezdte, írt elbeszéléseket, a Borsszem Jankó állandó munkatársa, a Pesti Napló heti tárcaírója (1870-72), de sikereit színdarabjaival érte el. Első műve 1862-ben került színre a Nemzeti Színházban, első sikere „A fertálymágnások” (1867) című operett. A Kisfaludy Sándor szerelméről szóló Himfy dalaival (1898) megteremtette a magyar irodalomtörténeti tárgyú vígjátékot. Művei: „Az igmándi kispap”, (népszínmű, 1881); „Nézd meg az anyját” (vígjáték, Bp., 1883); „A Protekció” (vígjáték, Bp., 1885); „Himfy dalai” (vígjáték, 1898); „Színművei” (I-V., 1912). Irodalom: Kozma Andor: B. Á. emlékezete (MTA Emlékbeszédek, Bp., 1921); Berczik Árpád: B. Á. (Bp., 1933); Molnár Pál: B. Á. a drámaíró (Bp., 1936).

Csiky Gergely (*Pankota 1842.12.08 - †Budapest 1891.11.19), jeles drámaíró, elbeszélő és műfordító, a Kisfaludy-társaság másodtitkára s a m. tud. akadémia lev. tagja. A gimnáziumot Aradon végezte; már itt kitűnt tehetségével, különösen pedig az irodalom és költészet iránti előszeretetével. Első versét nyolc éves korában írta anyjához, mint első gimnazista. Mint VIII. oszt. tanulónak az ifjúság által kiadott Zsenge mutatványokban (Arad 1859) 12 költeménye jelent meg. Legelőször Marosi Gyula név alatt küldött a lapokba dolgozatokat, melyek francia és angol beszélyfordítások voltak. 1858-ban pedig a Napkelet már nevével közölt tőle verset. A magyar irodalmon kívül a római és görög klasszikusok tanulmányozását űzte legnagyobb szenvedéllyel. Meglévén benne az örmény faj vallásos tulajdonsága, nem volt semmi kifogása ellene, hogy szülői papnak szánták. 1859. lépett be a Csanádegyházmegye temesvári szemináriumába, honnan két év után a pesti központi papnevelőbe küldték. Az ifjú pap itt még közelebb lépett az irodalomhoz, s a teológiai tudományok mellett már a drámaköltészet terén is tett kísérletet. A szemináriumban fennálló magyar egyházi irodalmi iskola buzgó munkása s később elnöke volt. Ezen növendékpapság: Munkálataiban (XXVI. 1862) jelent meg tőle Szent Atanáz és Csajághy Sándor életrajza. A központi papnevelőből, hol a teológiai tanfolyamot elvégezte, püspöki rendelettel Temesvárra hivatott, hol 1864 végén pár hónapig igazgató volt a püspöki hivatalban. Mihelyt a 23 éves (kanonikus) kort elérte (1865), pappá szentelték és a bécsi Augustineumba küldték. Itt 1865-68-ig tartózkodott, mire 1868 végén teol. doktor lett. 1869. Tornyán volt káplán közel egy évig, 1869 végén és 1870. gimnáziumi tanár Temesvárt, s 1870 közepén az egyházjog és történet tanára lett az ottani papnevelő intézetben, hol 8 évig, 1878-ig működött. Közben szerkesztette az Egyházi Közlönyt s megírta jeles Egyházi jogtanát. Nagyon jártas volt e téren és sokáig működött a szentszéknél, mint a házasság egyházi jogvédője. A valópörökből sok családi viszályt és embert ismert meg, aminek - mint maga mondogatta - nagy hasznát vette drámaíró korában. Valójában csak akkor tűnt föl s lett neve egyszerre ismeretessé, midőn 1875. a. m. t. akadémia 100 aranyos Telekipályadiját Jóslat c. ó-görög tárgyú, romantikus irányú vígjátékával, bár a bírálók lényeges kifogásaival megnyerte. A cselekmény nem is erős benne, de nyelve és hangja poétái és jelenetei, dialógjai mindvégig élénkek és érdekesek. 1877. Janus c. szomorújátékával ismét ő nyerte a Teleki-dijat; ugyanezen évben került színre A mágusz című 1 felvonásos tragédiája; ezt követte az Ellenállhatatlan, mellyel 1878. a 400 aranyos Karátsonyi-díjat nyerte el (először adatott a nemzeti színházban okt. 11.). 1879. a Bizalmatlan c. 4 felv. verses vígjátéka nyerte el a 100 aranyos pályadíjat. Mindeme színművek, melyek a 70-es évek drámairodalmának romantikus irányzatát követik, többé-kevésbé hibásak és gyöngék, de határozottan mutatják már az izmos és eredeti tehetséget s a költői ihletet, poétái szívet, mely Csikyben lakott. 1879-ben a Kisfaludy-társaság rendes tagjává, később másodtitkárává s ugyanazon év máj. 22. a. m. t. akadémia lev. tagjai sorába választotta.
Később a színi iskolának lett tanára, s a nemzeti színháznál a dráma-bíráló-bizottság tagja. E közben (1878 végén) püspöki engedéllyel állandóan a fővárosba költözött és minden idejét az irodalomnak szentelte; feltűnő szorgalommal dolgozott a hírlapokba, fordított a nemzeti színház és a Kisfaludy-társaság számára. De a nyilvános téren való működés nem maradhatott összeütközés nélkül papi állásával, bár C. maga is mindig igen komolyan óvta papi állásának kötelességeit s már első nagyhatású társadalmi vígjátékait is zajosan tapsolták, midőn ő még folyvást szerényen visszavonulva, mint pap élt a fővárosban, ki vasárnaponkint misézni is eljárt a Ferenciek templomába. De a csanádi jámbor püspök Bonnaz nem jó szemmel nézte egyik felszentelt papjának profán működését, melyet a papi állással nem tartott megegyeztethetőnek; hivatalos levélben tudtára is adta ezt C.-nek s felszólította, hogy térjen vissza az egyház szolgálatába. C. nehéz lelki küzdelmet vívott. Benső vallásossága mit sem csorbulván, nem óhajtott szakítani az egyházzal, de irói pályájától sem birt többé eltérni. Végre győzött az irodalom iránti szeretet, s 1880-ban kilépett az egyházi rendből, hogy kizárólag a drámairodalomnak élhessen, melyebben eddigi állása, sokféleképen korlátolta. 1881. pedig megismerkedvén özv. Bakody Amandával, Bakody Tivadar orvos-tanár leányával, áttért az ágostai ev. vallásra s még azon évben, 1881 dec. 24. karácsony estéjén nőül vette választottját.
Csiky Gergely, ki antik tanulmányainak hatása alatt a romantikus írók táborában állott, csakhamar fölismerte, hogy a kor szelleme más drámairodalmi irányt sürget, s irodalmi föllépésének éppen az képezi egyik legnagyobbszerü érdekességét, hogy romantikus műveinek hatása mellett is fölébredt benne ez a gondolat. 1879-ben kis időre Párizsba utazott a színházak tanulmányozása végett. Onnan visszatérve megírta nagy hatású társadalmi drámáját, a Proletárokat (először adták a nemz. színházban 1880 jan. 23., a Karátsonyi-díjból 1885-ben utólagos jutalmazásul 200 aranyat nyert). A Proletárok a legelső igazi és erőteljes magyar társadalmi színmű. Ihletett költő, logikusan gondolkozó fő és élesen látó szem terméke, melynek erős, egészséges realizmusú festése mély hatást tett, és nagy sikere fordulatot jelzett C. költészetében. Ettől kezdve egymást követték társadalmi színművei: A Stomfay család, Cifra nyomorúság, Mukányi, Bozóthy Mártha, Buborékok, A kaviár, Nóra, Cecil házassága, A sötét pont, Örök törvény, Vas ember (1886. Teleki-dijat nyert), Divatkép, Az atyafiak stb. A legérdekesebb helyzeteknek egész sorozata, a jellemző alakoknak egész gyűjteménye található fel Csiky drámai műveiben. Legerőtlenebb és leglazább munkáiban is előfordul egy-két érdekes jelenet s egy pár újszerű, jellemző vonásokkal bíró alak. Sikerültebb alkotásaiban pedig valóságos fényűzést visz végbe, a típusoknak különféle árnyalatait állítva élénk. C. nem kutat nagyon mélyen az emberi lélek rejtekeiben, bonyolultabb pszichológiai problémák megoldásánál ereje némileg gyengül, s a belső tartalom hiányosságát sokszor külső hatásokkal takargatja; p. az Örök törvény Orláthy Györgye gyengén áll tragikai tartalom dolgában, s a Vas ember Bárdi Gáborja ridegségében visszataszító marad. Csiky költői pályájának utóbbi évei sajátosan a hanyatlás képét mutatják. A külső körülmények biztos következménye gyanánt a poétából lassanként mintegy szerepíró lett; de még igy is megőrzött elég poézist és elég kedélyt s az irodalmi színvonalat soha fel nem áldozva, mindig kölcsönzött műveinek belső értéket is. Sőt több közepes hatású, sőt határozottan gyenge mű után A nagymamával valódi meglepetést szerzett, mely minden hibái mellett is legkiválóbb termékei közé tartozik. E műven ismét az invenció gazdagságával, tőrülmetszett, eredeti alakokkal találkozunk, s habár a kompozíció bizonyos ponton gyengül, a mű mindvégig érdekes és hatásos. A tragédia és magasabb komikum terén is sikerült értékes műveket létrehoznia. Tragédiái (p. Spartakus) külső felépítésében elég biztos kézzel dolgozik, de a szenvedélyek harcát nem képes oly mély igazsággal és pszichológiával festeni, hogy egész lelkünkben meghasson. Sokkal közelebb állott hozzá a komikum, melynek igen hatásos elemeit alkalmazza (Jó Fülöp, A nagyratermett), ámbár igazán klasszikus magaslatra ritkán tud emelkedni. De nem csak mint drámaíró, hanem mint elbeszélő is az irók javához tartozik. Regényei (Az Atlasz-család, Arnold, Sisiphus, Az atyafiak stb.) valamint számos elbeszélései többé-kevésbé sikerültek. Kiváló érdemeket szerzett mint műfordító is; Taine Hyppolit műveit mesterien ültette át, valamint Sophokles tragédiáit, Plautus vígjátékait és számos angol és francia színdarabot. Irt ezenkívül még Dramaturgiát is, az országos zeneiskola növendékeinek használatára és egyházjogi könyveket. halála után, 1892 nov. 19. került első előadásra hátrahagyott színműve: Két szerelem.

Degré Alajos (*Lippa 1819.01.06 - †Budapest 1896.11.01) , szépirodalmi író, a Kisfaludy-társaság tagja. jan. 6., atyja francia emigráns volt, ki magyar leányt (Rác Annát) vett nőül és hazánkban telepedett le. Degré egészen magyar nevelést nyert; iskoláit Aradon, Szegeden s a jogot Nagyváradon végezte. 1842. jurátusnak jött Pestre, s 1843. a pozsonyi országgyűlésen, mint királyi táblai jegyző az ifjúság körében vezérszerepet játszott, melyre írói hivatása, eleven kedélye s bátor jelleme által hivatva volt. A szabadságharcot, mint huszárfőhadnagy és kapitány vitézül küzdötte végig s több sebet is kapott. A fegyverletétel után a békési pusztákon s a végvidéken bujdosott, honnét az amnesztia hírére, Pestre jött; azonban Aradra internáltatott, hol több ideig tartózkodott. Végre a fővárosban telepedett le. Hosszas külföldi utazás után 1857. megnősült. 1867. a Kisfaludy-társaság megválasztotta tagjává. 1870. pedig Pest vármegye Vác kerületének lett országgyűlési képviselője. Irodalommal 1841. kezdett foglalkozni, irt úti rajzokat, irodalmi cikkeket, de főként beszélyeket és regényeket, s néhány vígjátékot. Jelesebb beszélyíróink, közé tartozik, noha nem elsőrangú; művei szerkezet tekintetében nem erősek, s jellemrajzai nem járnak mélyebben, de vidám humora s könnyed stílusa nagy népszerűséget szereztek neki. Regényei és elbeszélései a szalonok könnyed, csevegő modorában vannak írva; a francia szalonregények utánzását kísérelte meg, s az új hang tett is hatást a közönségre. Leleménye, érdekfeszítő meseszövése szórakoztató, érdekes olvasmányt nyújt. Regényei: „Két év egy ügyvéd életéből”, 2 köt. 1853; „Kalandornő” 2 köt. 1854; „Salvator Rosa”, történelmi regény, 3 köt. 1855; „A sors keze”, 2 köt.1856; „Az ördög emlékiratai”, 2 köt. 1860; „A száműzött leánya” 1865; „A kék vér” 1870; „A nap hőse”, 2 köt. 1870; „Itthon”, 2 köt. 1877; „Bőkezű uzsorás”, 2 köt. 1882; „Így van jól!” víg regény 1887.
Elbeszélései: „Kedélyrajzok” 1847; „Degré Al. Novellái”, 3 köt. 1854; „Novellák” 1857; „Az elzárt gyámleány” 1878; továbbá: „Visszaemlékezéseim” 2. köt. 1883-1884.
Vígjátékai, (melyek a Nemzeti Színházban kerültek színre): „Iparlovag” 1844; „Eljegyzés álarcz alatt” 1845; „Félreismert lángész”, „Férj és jegyes”, „Segítsünk egymásnak”, „Bál előtt, alatt, után” 1851; „Az atya szöktet” 1853; „Rendkívüli előadás” 1856; „Két hatalom” 1858; „Divatos beteg” 1864. Van egy drámája is: „Kalandornő”, 5 felv. 1860.
Szerkesztette az Ország-Világot is 1883-1885; itt jelent meg „Törik szakad” című regénye 1884., és ifj. Ráady Gedeon, id. Lendvay Márton és Jámbor Pál élet- és jellemrajza 1885. - V. ö. Szinnyei: Magy. Irók Élete és Munkái: II. 745. Beöthy: Irodtört. II.

Espersit János (Nagyszentmiklós 1879. jan. 18 - Mezőhegyes 1931. nov. 29), ügyvéd, újságíró. A kolozsvári egyetemen tanult. Ügyvédi gyakorlata mellett sokat írt a Makói Újságba, 1910-től mint a Makói Független Újság felelős szerkesztője a polgári demokrácia, a liberalizmus és a radikalizmus eszméit terjesztette. 1918-ban Makón élére állott a polgári demokratikus forradalomnak, a Megyei Nemzeti Tanács elnöke lett. 1919 jan.-jában visszavonult a közéletből. A Tanácsköztársaság bukása után bíróság elé állították. Internáló táborból való szabadulása után átvette a Makói Újság szerkesztését, amely nevét később Makói Reggeli Újságra változtatta. 1913-ban barátságot kötött Juhász Gyulával, 1921-ben József Attilával. – Irod. Péter László: E. J. (Bp., 1955). – Szi. Juhász Gyula: Az első szabad ének (vers).

Espersit János magángyűjteményéből

 

Fenyves Ferenc (*Nagyszentmiklós 1885.09.15 - †Szabadka 1935.10.15), egy mezővárosi zsidó szatócs elsőszülött gyermeke. Az apa, Friedmann Ignác, Bánátból Bácskába vándorolva kereste a jobb megélhetést. Így jutott el 1894-ben Szabadkára. Fenyves (1903-ig: Firedmann) Ferenc ekkor kilenc éves, s csakhamar beiratkozik az ottani gimnáziumba, ahol Toncs Gusztáv magyartanár keze alá kerül. Ő az osztályfőnöke annak a híres-neves osztálynak, amelynek Fenyvesen kívül tanulója volt Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Munk Artúr, Jász (Brenner) Dezső, Sztrókay Kálmán.
Már az ötödik osztályban többedmagával titkos irodalmi egyesületet alapít (azért rejtettet, mert a gimnáziumban csak VII. és a VIII. osztályok önképzőköri tevékenységét engedélyezték). Fenyves szerkesztette az Előre című kézzel írott, majd sokszorosított diáklapot, amelyben Kosztolányi első versei is megjelentek. „Tizennégy esztendős koromban már lapot szerkesztettem” – így büszkélkedett húsz év múltán a napilapszerkesztő. Megalapította a hangzatos nevű Első Gőzüzemű Magyar Dolgozatgyárat is, amely pénzért vagy csereanyagért szállította az írásbeliket a bunyevác anyanyelvű diáktársaknak.
Az érettségi után (1903) Pestre ment, és beiratkozott a jogra, ahol aztán mindennel foglalkozott, kivéve tanulmányaival. Másodéves juristaként egy lipótvárosi ügyvédi irodában írnokoskodott, bedolgozott a Budapesti Naplóba, hetente nagy kedvvel jelentkezett humoreszkjeivel a Borsszem Jankónál (első lapja is a Héber Hajnal című vicclap volt), nyáron pedig közreműködött Braun Henrik szabadkai Bácskai Hírlapjában. A neves szerkesztő felkarolta a fiatal kezdőt, mert tehetségesnek tartotta. „Mozog benne a kukac” -- dicsérte munkatársainak. Fenyves idejének zömét a szűkös redakcióban töltötte, ahol egyébként „több volt a spricceres pohár, mint a tintatartó”. Itt kezdte, 1907-ben, hivatásos hírlapírói pályáját is, 1908-ban pedig már az újrainduló Bácsmegyei Napló szerkesztője. Egyik huszárvágása volt, hogy áttért az esti megjelenésre, azaz aznapi híreket közölt. Új rovatokat vezetett be, az egyiknek, amelyiket ő írt, ez volt a címe: „Polgármester úr, vegye a kalapját!” Neve végül is egybeforrt a Bácsmegyei Naplóval, amely idővel tulajdonába ment át, majd felesége hozományából nyomdát is vásárolt (Fenyves és Társa), így aztán hol a „kiadóhivatal sáncaiból”, hol a szerkesztőségi parancsnoki asztal mellől irányította a szerkesztőséget. Közben magánúton, azaz „mezei jogászként” befejezte egyetemi tanulmányait is.
Az országhatárok megváltozása és csaknem másfél évi kényszerszünet után, 1920-ban, újra megjelent a Bácsmegyei Napló, most azonban már országos lapként, a vajdasági magyarság vezető sajtóorgánumaként. Ebben az időszakban, a XX. század harmadik évtizedében, alakult ki az újság első nagy redakciója, amelyet Fenyves Ferenc mellett dr. Dettre János neve fémjelez (1925-ig), aki a szegedi főispáni székből emigrált Jugoszláviába. Ők ketten voltak a Bácsmegyei Napló aranykorszakának vezéregyéniségei. Sikeresen kiépítették a lap vajdasági, országos és külföldi tudósítóhálozatát, kiváló, főleg a politikai menekültek táborából verbuvált munkatársakat alkalmaztak (Haraszti Sándor, Diószegi Tibor, Tamás István, Bródy Mihály), bevonták a veteránokat is (Milkó Izidor, Munk Artúr, Havas Emil, Radó Imre). Rendszeresen közreműködik a lapban a Magyarországon élő Kosztolányi Dezső, Somlyó Zoltán, Sz. Szigethy Vilmos, s szinte teljes létszámban a Nyugat nemzedéke.
Nagyvonalúan és gondosan szerkesztett, liberális és polgári irányultságú, Duna-medencei tájékozottságú lap lett a Bácsmegyei Napló, a legjobb ezen a tájon. Már 1922-ben a szerkesztőség és a kiadóhivatal csaknem száz főt foglalkoztatott, s az eladott példányokból tartotta fenn magát.
Fenyves Ferenc haláláig, azaz 1935-ig állt a Napló élén (a Bácsmegyei jelző a diktatúra bevezetése után kényszerből elmaradt), de a változások más téren szemmel láthatóak. Szenteleky Kornél már 1931 derekán írta egyik levelében: „Nem tagadom, hogy még mindig a legjobban szerkesztett magyarul író lap, de már semmi köze sincs az irodalomhoz és a magyarsághoz.” Egy ilyen ítélethez nyilván a növekvő antiszemitizmus is hozzájárult.
1941-ben özv. dr. Fenyves Ferencnét és öccsét, Fenyves Lajost a magyar hatóság a „szerb megszállás” alatti nemzetellenes cselekedeteikért nemkívánatos elemeknek nyilvánította, a Naplót pedig betiltotta.
A fennállásának 40. évfordulóját ünneplő Napló ajándékkötetében közreadta Fenyves Ferenc válogatott írásait (Mégegyszer elmondom..., 1938).
(Forrás: KALAPIS Zoltán)

J
akabffy Elemér (*Lugos 1881.05.17 - †Szatmárnémeti 1963.05.19), nemzetiségi politikus, közíró, az MTA kültagja (1938–49). 1910–18 között munkapárti ogy.-i képviselő, 1922-től 1938-ig a romániai Orsz. Magyar Párt alelnöke, több cikluson át bukaresti kamarai képviselő. 1922-ben megindította a Magyar Kisebbség c. politikai szemlét, melynek szerk.-je volt a lap megszűntéig, 1942-ig. 1923-tól e lap háromnyelvű testvérfolyóiratát is szerk. (Glasul Minoritâtilor, Die Stimme der Minderheiten, La Voix des Minorités). 1925-tól kezdve egy évtizeden át képviselte a romániai magyarságot a nemzeti kisebbségek genfi kongresszusain. A Magyar Párt feloszlatása után (1938) mint ennek „baloldali” vezetőségi tagja, megtagadta a félfasiszta Magyar Népközösségben való szereplést, s visszavonult a közéleti tevékenységtől. 1944 nyarán nemzetiségi túszként 8 hónapig Bukarestben internálták. 1945-ben a romániai m. dolgozók szervezetének vezetősége közreműködésre kérte fel, de megrendült egészségi állapotára hivatkozva ezt elhárította magától. – F. m. Erdély statisztikája (Lugos, 1923); A bánsági magyarság húsz éve Romániában (Bp., 1939); Kérelmek, határozatok, tervek, javaslatok és törvényes intézkedések az erdélyi nemzetiségi kérdések megoldására másfél évszázad alatt 1791–1918 (Lugos, 1940).

Kós Károly (*Temesvár 1883.12.16 - †Kolozsvár 1977.08.24), a német Karl Kosch, postatisztviselő és az osztrák-francia származású Sidonia Sivet gyermekeként Temesváron látta meg a napvilágot. "Temesvárt öt esztendeig laktunk ... temesvári életemből csupán a sárga emeletes házra emlékszem, amelyben laktunk és a Bega csatornára, mely a házunk előtt folyt. És beteges, mindig mérges agglegény sváb házigazdánkra."
1887-ben a család Nagyszebenbe költözött. Itt szülei beíratták a magyar elemi iskolába, ahol három osztályt végzett el. "Szebenben négy esztendeig laktunk, s gyermekkoromnak erre a szakaszára már jobban emlékszem. Mindenekelőtt lakásunkra ... Egyik szobánk különösen tetszett nekem, mert az kerek volt, kupolamennyezettel és másfélméteres mély ablakfülkékkel (az egykori vár tornyában). ... Ez a szoba erősen izgatta gyermeki fantáziámat. Belőle csapott meg első ízben - akkor még tudatomon kívül - rég elmúlt erdélyi századok ódon illata, kőbe írott romantikája."
1892-ben az édesapát Kolozsvárra helyezték át. A család követte őt, és beköltöztek a Nagy utcába. Még ebben az évben beíratták a Farkas utcai Református Kollégium elemi iskolájába, majd a Kollégium Gimnáziumában folytatta tanulmányait.
"... Számomra viszont Kolozsvár egyelőre csupán egy új várost jelentett, melyre kíváncsi voltam, de amelyben - eleinte - nem éreztem magamat otthon. Mert itt minden merőben más volt, mint Szebenben ... Minden, de minden idegen volt, még az is, hogy itt a bolti cégtábla, a felirat, a plakát és minden ember: a felnőtt és a gyermek, úr és paraszt, pap és diák, kofa és rendőr, mind-mind - magyarul beszél ... Aztán az idegenkedésem megszokássá enyhült: szüleim városa lett az én otthonom is, az én városom, a meleg, az egyetlen város ..."
Első útja Kalotaszegre 1900. tavaszán, osztálytársai meghívására történt. Később újra meglátogatta a vidéket. Ekkor Türébe utazott, ahol megismerkedett a református pap lányával, Balázs Idával, akit tíz év múlva feleségül is vett.
1901-ben leérettségizett, de néhány hónappal később egy súlyos betegség, a tífusz ágyba döntötte. Közel egy évig betegeskedett.
Felgyógyulása után, 1902-ben szülei kívánságára beiratkozott a budapesti Műegyetem mérnöki karára, ahová családja is vele ment. "Nem tudtam azonban megbarátkozni ezzel a száraz műszaki tudománnyal, tehát két esztendő múlva - szüleim nem kis bosszúságára, s bár én is elvesztegettem így egy esztendőmet - átiratkoztam az építészeti szakosztályra. Nehéz kezem volt, nagy igyekezettel mégis jó rajzos lettem. Az elméleti tárgyakkal is nehezen birkóztam meg, de a tervezésben hamarosan elismerték elsőségemet tanáraim és évtársaim is. Harmad és negyedéves koromban minden főiskolai pályázaton díjat nyertem, és szünidei ösztöndíjakat kaptam."
Első ismertebb terve a "Kis családi ház" volt, majd 1906-ban, a Magyar Építőművészek Szövetsége évi rendes kiállításán "Kútház" című tervével második díjat nyert.
1907-ben elkészítette első könyvét is, "Székely balladák" címmel, melyet jegyajándékul szánt kedvesének. Még ebben az évben megnyerte a MÉSZ Wellisch-pályázatának első díját a Csorna Dezsővel közösen készített "Kettős műteremház" tervével. További Wellisch-pályázatra készített munkája a "Két falusi ház". Diplomamunkája, melynek konzulense Schulek Frigyes volt, az "Egy főúri kastély terve" osztatlan sikert aratott, és diplomadíjra terjesztették fel.
Tanulmányai befejeztével egy olaszországi körutazáson vett részt, majd egy erdélyi tanulmányútra kapott féléves ösztöndíjat. Innen visszatérve önálló építészeti irodát nyitott Budapesten.
1908-ban megjelentette "Erdélyország népének építése" című tanulmányát, melyben összegezte az erdélyi útja során látottakat: Segesvár, Torockó, Székelyföld és Kalotaszeg építészetét, néprajzát.
A fiatal építész még ebben az évben megkapta első megrendeléseit: az Óbudai református parókia és imaház tervezését, melyet Zrumeczky Dezsővel együtt készítettek. Zebegény római katolikus templomát Jánszky Gézával tervezték, a templom freskói Kőrösfői Kriesch Aladár tanítványainak munkája.
1909-ben szülei elköltöztek a fővárosból, és visszatértek Kolozsvárra. Brétfűi házukat fiuk tervezte.
Az év nyarán újabb megbízást kaptak: a Fővárosi Tanács őket kérte fel az állatkerti pavilonok tervezésére, ezért Zrumeczky Dezsővel Németországba utaztak tanulmányútra. Közben belekezdett a marosvásárhelyen építendő gázgyári munkás lakóházak tervezésébe.
Még ez év végén megírta "Átila királról ének" című balladáját, mely nagyobb közönségsikert hozott neki, mint épületei, ezért közel tíz évig nem nyúlt szépírói pennához.
"1910-ben kicsi földecskét vásárolhattam szűkebb erdélyi hazámban: Kalotaszegen, Sztánán, s felépíthettem reá víkendházamat. Aztán feleségül vettem régi választottamat, a kalotaszegi türei református lelkész leányát."
1910-ben Györgyi Dénessel megtervezték a Városmajor utcai iskolát és óvodát, majd a "Maros-Torda Vármegyeháza Marosvásárhely" című tervpályázaton első díjat nyert Wigand Edével.
Az év folyamán befejezte "víkendháza", a Varjú-vár építését, majd elkészítette a "Régi Kalotaszeg" című könyvét.
1911-ben megbízták a sepsiszentgyörgyi múzeumépület, a Székely Nemzeti Múzeum megtervezésével, és megszületett első gyermeke is. Karácsonyra pedig megjelent a "Kalotaszeg" című hetilap első száma is, melynek szerkesztősége a Varjú-várban, kiadóhivatala a sztánai vasútállomás irodájában, nyomdája pedig Diamanstein Nándor bánffyhunyadi műhelyében volt.
1912-ben a "Kispesti munkásház és tisztviselőtelep" tervpályázaton az ő rendezési tervét fogadták el. Közben belekezdett a kolozsvári Monostori úti református templom tervezésébe is, aminek építése 1913 októberében fejeződött be.
1914-ben a Sztánai Reformátusbálba - Batyúsbál - meghívta Móricz Zsigmondot is, aki élmányei hatására megírta a "Nem élhetek muzsikaszó nélkül" című regényét.
Júliusban Olaszországba készültek nyaralni, de Leányfalun - Móriczéknál- utolérte őket a hír: kitört a háború, ezért visszamentek Sztánára. Behívták katonának, majd felmentették a szolgálat alól, és megbízták a sepsiszentgyörgyi Vármegyei Közkórház építési munkálatainak vezetésével, amely 1916-ban félbeszakadt.
1915-ben a Szebenben állomásozó 21-esekhez vezényelték, de itt is volt ideje tervezni: Állami elemi népiskolák tanítólakással.
1916-ban a Honvédelmi Minisztérium három hónapra felmentette a szolgálat alól, és megbízták IV. Károly koronázási ünnepségének előkészítésével. A munkálatok során Lechner Jenő a Mátyás-templom belső díszítését, Pogány Móric a Szentháromság-szobor környékét, Györgyi Dénes és Kós Károly a királyi vártól a templomig terjedő útvonal házait díszítették fel, és a koronázási dombot tervezték. Közben elkészítette első linómetszeteit, melyekkel a "Kőmíves Kelemen" című művét illusztrálta. A koronázási ünnepség díszítéseinek elismeréseként megkapta a Ferenc József-rend Lovagkeresztjét.
"1917 és 1918-ban mint állami ösztöndíjas Konstantinápolyban a bizánci és török városépítészettel ismerkedtem, aminek eredménye a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet kiadásában 1918-ban megjelent "Sztambul" című várostörténeti és építészeti tanulmányom.
Törökországból 1918 őszén kerültem haza, ahol már várt reám tanári kinevezésem az O.M. Iparművészeti Főiskola építészeti tanszékére. Katedrámat 1919-ben kellett volna elfoglalnom.
Itthon, Sztánán értem meg - az immár háromgyermekes családapa - az összeomlást, az őszirózsás októberi forradalmat és Erdélynek Romániához való csatoltatását.
Választanom kellett tehát: a biztos és szép professzori egzisztenciát és építészeti tevékenységem újrafelvételének jó reménységét, ott túl, Budapesten, vagy egzisztenciám teljes bizonytalanságát és a magam meg családom osztozását Erdély magyar népének ismeretlen jövendő sorsában, de itthon. A döntés nehéz volt. Végül ezt írtam az Iparművészeti Főiskola egykori igazgatójának, Gróh Istvánnak: ... hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten. És itthon maradtam."
1919-ben a wilsoni önrendelkezési elvek alapján megszervezte a Kalotaszeg Köztársaságot, amit Bánffyhunyadon 40.000 ember előtt mondtak ki. Címert, pénzt, zászlót és bélyeget tervezett.
1920-ban a Napkelet című folyóiratban közölték "Beszélnek Erdély kövei is" című írását, majd 1921-ben megjelent a "Kiáltó Szó" című röpirata, melyet Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal állítottak össze. "Ugyanakkor indult közéleti (kisebbségpolitikai) tevékenységem is. Beköszöntője egy röpirat volt (Kiáltó Szó ), mely az impériumváltozás valóságának tudomásulvételével egyidejűleg bejelentette a Romániához csatolt magyarság igényét a maga emberi és nemzettársadalmi életjogának elismerésére és megvalósítására."
1921-ben megalakult az Erdélyi Néppárt, mely egyesült a kolozsvári Magyar Szövetséggel. Titkárnak Kós Károlyt választották. Az év folyamán megindult Benedek Elek "Vasárnap" című politikai népújsága, melyben Kós publikált, szerkesztett és adminisztrációs feladatokat végzett. Eközben tervezéssel is foglalkozott: Sepsiszentgyörgy - Városháza (nem valósult meg), Kolozsvár - Görögkeleti katedrális, Kolozsvár - Viola Kornél lakóháza.
1922-ben az Erdélyi Néppárt átszerveződött, és felvette a Magyar Néppárt nevet. Titkára továbbra is Kós maradt. Rá egy hónapra a Magyar Néppárt ellensúlyozására megalakult a Magyar Nemzeti Párt is.
Tavasszal Románia-szerte képviselő-választások zajlottak, Kós a szatmári kerületben indult, de nem kapta meg a kívánt szavazatokat.
1924-ben megalakult az Erdélyi Szépmíves Céh, melynek alapítói Kós Károly, Kádár Imre, Ligeti Ernő, Nyirő József, dr. Paál Árpád és Zágoni István voltak. A céh fennállásának húsz éve alatt 164 könyvet adott ki.
1925-ben megtervezte a bánffyhunyadi református parókiát, mely 1956-ban leégett. Elkészítette a feleki görög katolikus templom restaurálási terveit és toldását, barátjának, Szentimrei Jenőnek lakóházat tervezett Sztánára, az Erdélyi Szépmíves Céh pedig megjelentette a "Varjú-nemzetség" című regényét.
Az év végén elhatárolta magát a Magyar Párttól. "És négyesztendei megerőltető szervezőmunka és keserű tusakodások után - melyek során kenyérkereső munkám is kíméletlen támadásokban részesült - be kellett látnom, hogy a dolgozó nép koldusszegény pártjának tiszta eszközökkel nem lehet kilátása a győzelemre ... a pártpolitika közvetlen munkaterületéről visszavonulva, közéleti tevékenységemet a romániai magyar életépítésnek eddig elégtelenül gondozott, sőt elhanyagolt kulturális munkaterületére koncentráltam."
1926-ban létrejött a Helikon Íróközösség, összejöveteleiket Marosvécsen, Kemény János báró kastélyában tartották. A céh által kiadott művek továbbra is az ő kezenyomát viselik: szerkesztett és rajzolt.
1928-ban az Erdélyi Szépmíves Céh kiadta a marosvécsi íróközösség folyóiratát, az "Erdélyi Helikont", melynek Kós 1931-1944 között a szerkesztője volt.
1930-ban megjelent a "Gálok" című kisregénye és három novellája. Befejezte az előző évben elvállalt sepsiszentgyörgyi református elemi iskola tervezését, és megkezdődött az építkezés.
1931-ben Szolnai Sándorral megalapította a "Barabás Miklós Céhet", a romániai magyar képzőművészek szabad érdekvédelmi és termelő szervét, és "Varjúvár" címen linómetszetsorzatot készített.
1932-ben jelent meg "Kalotaszeg" című könyve, egy néprajzi táj története és jellemzése.
1934-ben a református egyház megbízásából elvállalta a kalotaszegi egyházmegye főkurátorságát. Még ebben az évben megjelent az "Országépítő" című történelmi regénye, saját illusztrációival. A regény megjelenése után belekezdett a "Budai Nagy Antal" című művének megírásába, valamint illusztrációt készített Tamási Áron: Ábel Amerikában című regényéhez.
1936-ban bekapcsolódott az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkájába. Az Erdélyi Szépmíves Céh pedig kiadta "Budai Nagy Antal" című színjátékát, amit 1937-ben a budapesti Vígszínház be is mutatott, a felkelés 500. évfordulója alkalmából.
1937-ben létrehozta egyházmegyéjében a közkönyvtárat, majd a Néprajzi Múzeumot. A bonchidai Bánffy-kastélyba egy kőkandallót tervezett, amely el is készült, majd később elpusztult. Sztánán elkészítette "A lovakról" írott könyvét, melyet "... művészi haszontalanságnak ... " nevezett. A Varjú-vár környékén szakszerű gazdaságot teremtett, földműveléssel foglalkozott.
1938-ban az "Országépítő" regényért Baumgarten-díjat kapott.
1939-ben az "Erdélyi Helikon"-ban megjelent "Találkozásaim Móricz Zsigával" című írása.
1940-ben "Corvin-koszorúval" tüntették ki, az erdélyi magyarságért végzett munkájáért. A kitüntetést még többek között Kemény János, Nyírő József, Reményik Sándor és Tamási Áron is megkapta. Az "Erdélyi Helikon"-ban megjelentek "Az erdei lak", "Tanya a hegyen" és az "Ezerkilencszáznegyven" című írásai.
1942-ben az Apafy család hamvait elhelyezték a kolozsvári Farkas utcai templomban, az emléktáblát az ő tervei alapján készítették el.
1943-ban a Műemlékek Országos Bizottsága megbízta Mátyás király kolozsvári szülőházának restaurálásával. Az "Erdélyi Gazda" főmunkatársa lett, valamint a csíksomlyói "KALOT" népfőiskola tervezésén is dolgozott, melynek egy része fel is épült.
1944-ben tanulmányt írt a "Székely nép építészete" címmel. A Magyar Mérnök és Építész Egyesület Czigler-éremmel tüntette ki. Az év őszén "dél-erdélyi zsandárok, meg a gárdák" kifosztották és feldúlták sztánai otthonát, eddigi összes munkájának ott talált dokumentumát megsemmisítve. Decemberben a Magyar Népi Szövetség segítségével "feltámasztották" a Mezőgazdasági Főiskolát, mely néhány hónap múlva be is indult. Továbbá újjászervezték, és munkába állították az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet.
1945-ben a Mezőgazdasági Főiskola dékánjává, a Magyar Népi Szövetség megyei elnökévé, a Romániai Magyar Képzőművész Szövetség elnökévé és a Műemlékvédő Bizottság tagjává választották.
1946-ban országgyűlési képviselő lett, a tisztséget két évig töltötte be.
1947-ben elkészítette a Petőfi-síremlék, a környező kert és a kis emlékház felújítási terveit. Magyarkályára református templomot tervezett, a fehéregyháziak pedig kultúrház tervezésére kérték fel.
1948-ban Kolozsvárott református templom épült a tervei alapján, elkészítette a csernakeresztúri református templom kiviteli terveit, valamint kultúrházakat tervezett Rákosdra és Magyarbikalra.
1951-ben Gaál Gábor felkérésére székely népballada-kötetet szerkesztett a "Haladó hagyományok" című könyvsorozat részére.
1952-ben nyugállományba vonult, de munkásságát ezután is tovább folytatta: kereskedelmi iskolát és internátust tervezett Sepsiszentgyörgyre.
1954-ben szaktanulmányt írt "A kollektív gazdaság üzemi épületberendezései" címmel.
1957-ben az Állami Magyar Színház fennállásának 10. évfordulóján bemutatta a "Budai Nagy Antal" című színjátékot. Az előadáshoz plakettervet készített, díszleteket tervezett. Lefordította Bubennov és Gogol műveit, valamint "Mezőgazdasági építészet" címmel szakkönyvet írt.
1958-ban Budapesten tartott előadásokat, ahol Tamási Áronnal is találkozott. 75. születésnapján a romániai Írószövetség köszöntötte, Románia Nagy Nemzetgyűlésének Elnöksége pedig irodalmi és közéleti tevékenységéért a Munka Érdemrend I. fokozatával tüntette ki.
1959-ben ismét építészeti terveken dolgozott: református parókiát tervezett Farnasra (még ebben az évben meg is épült), és megvalósult a magyardécsei református parókia terve is. A kalotaszentkirályi és a csucsai református parókia csak a tervezés stádiumáig jutott. Utolsó elkészült épülete a misztótfalusi református parókia volt.
1962-től visszavonultan élt, 1963-ban infarktussal kórházba szállították.
1966-ban a Budapesti Műszaki Egyetem díszdoktorává avatta, 1968-ban pedig az Államtanács a Kulturális Érdemrend I. fokozatával tüntette ki.
1969-ban megjelent "Hármaskönyv" című műve.
1973-ban meghalt a felesége, magára hagyva őt 63 évi házasság után. Ezután lányához és testvéreihez költözött a Rákóczi úti villába. Ez év decemberében megjelent hasonmás kiadásban egykori jegyajándéka a "Székely balladák".
90. születésnapján a Román Szocialista Köztársaság Államtanácsa az "Augusztus 23" érdemrenddel, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a "Gyémántokkal ékesített Zászlórend" I. fokozatával tüntette ki.
1977. augusztus 24-én, a reggeli órákban halt meg, sírja a kolozsvári Házsongárdi temetőben található.

"Üzenetet írok mindazoknak, akik közülünk valók voltak és elindultak új világba, új emberek közé, mindazoknak, akik új utakat akarnak törni, és rombolni akarnak mindent, ami régi. Üzenek nektek, ti új emberek, én a régi ember. Valamikor nemrégen még többen jártuk ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind és magyarok mind, de magapadtunk. Többen más utakra fordultak, könnyebb utakra. Sima völgyi utakra tértek, mert nehéz hegyet járni. De én itt maradtam a hegyek között. Járom a tövises ösvényt és hosszú esztendőkön által körülfújt fagyos szél és perzselt a nap és nemsokára talán utolsó leszek az utolsók között.
De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok. Az én lábam nyomát, pedig eltemeti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is, apáimat is az én véreim. Az én munkámat folytatják ők és az én életem örökkévaló lesz bennük."

Lenau, Nikolaus (eredeti nevén N. Franz Niembsch Edler von Strehlenau), (*Csatád/Lenauheim 1802.08.13 - †Bécs, Oberdöbling, 1850.08 22), német nyelven alkotó osztrák költő, a német biedermeier korának meghatározó alakja. Az osztrákok Byronjaként, az osztrák Petőfiként szokták emlegetni. Apja sziléziai nemesúr, anyja pedig Pest megye főügyészének a leánya. Teljes nemesi nevén Nikolaus Niembisch, Edler von Strelenaunak hívták, a Torontál megyei Csatádon született és 48 éves korában, ugyanabban a Bécs melletti döblingi elmegyógyintézetben halt meg, ahol akkor már Széchenyit is kezelték, aki tíz évvel később szintén ott végezte életét. Úgy nőtt fel és úgy élt, hogy németül és magyarul egyformán tudott. Ifjúkorától kezdve németül írta verseit, míg anyjával magyarul levelezett. Élményvilágának java része magyar tájakhoz és a magyar nép jellegzetes alakjaihoz kötötte. Az Alföld folyóival, a Tiszával és a Marossal, a puszták és nádasok kitűnően beleillettek a romantika egzotikum igényébe. Az alföldi parasztok, a csikósok, vízi emberek, a bakonyi betyárok érdekességekként népesítették be költészetét. Visszatérő alakja Miska, a lovon élő magyar paraszti nép jellegzetes alakja. A magyar népzene dallamai német nyelvű költeményeinek ritmikájában is jól felismerhetők. Egyébként nem csak személyes ismeretségben volt Vörösmartyval, később Petőfivel is, de kölcsönös elismeréssel stílusban és világfelfogásban is hatottak egymásra. Első verseskötetének megjelenése 1830-ban talán a leghatásosabb megindítója volt az akkor Európa-szerte elterjedő Magyarország-romantikának.

Madarász Emil (*Nagyszentmiklós 1884.11.12 - †Budapest 1962.02.18). Tanítóképzőt végzett, részben Budapesten, itt tagja lett a Szocialista Diákok Egyesületének. Vidéken, majd Budapesten tanított egy magániskolában. 1910-ig a Népszava, majd a Friss Újság munkatársa volt. 1914-ben főhadnagyként bevonult, s a frontra került. 1918-ban a gödöllői katonatanács tagja, a város katonai parancsnoka. 1919-ben a Vörös katona című lap politikai biztosa, fegyveresen részt vesz a diktatúra védelmében, ő a népbiztosokat Ausztriába vivő vonat parancsnoka. Bécsben internálják 1920-ig, bekapcsolódik a Proletár című lap munkájába. 1923–1946 közt a Szovjetunióban él. Több prózai és költői kötete jelenik meg oroszul. A háború alatt eleinte Taskentban él, 1943-tól a moszkvai rádió magyar osztályán dolgozik. Hazatérése után másfél évig az Új Szó, majd a Népszava főmunkatársa. Fagyejev, Polevoj, Virta, Szerafimovics és más szovjet írók munkáit fordítja magyarra. 1962-ben halt meg.
A Torontálból jött néptanító Révész Béla pártfogásával indult költőként a Népszava hasábjain. A Nyugat már az új irodalomért küzd ekkor, Ady költészetében ott zúg a mély társadalmi elégedetlenség, Madarász ugyanekkor kissé régimódias nyelven írja verseit, de ezekben a költeményekben a vidéki aratósztrájkokról, a városi munkássorsokról és az 1905-ös orosz forradalom idáig fénylő tűzcsóvájáról esik szó. A háború és a forradalmak, majd az emigráció élményei érlelik meg Madarász igazi hangját és mondanivalóját. A harmincas években jelennek meg magyarul és oroszul a forradalom eseményeiről és egyszerű hőseiről szóló romantikus ihletésű elbeszélései, amelyekből idővel kisarjadnak a magyar népdalkincset s az elbeszélő költészet legjobb múlt századi hagyományait éltető nagylélegzetű poémái. Ezek közül is kiemelkedik legerőteljesebb műve, a Csihajda (1934–35), amely egyszerű, tisztán csengő drámai nyelven énekli meg egy vörös matróz küzdelmeit a néphatalomért és a tudásért. Csihajda, a népballadák proletárhőse megtestesíti mindazokat a hősies eszményeket, amelyekért Madarász és nemzedéke küzdött évtizedeken át. A megélt élmény hitelesíti poémáit és verseit átható derűs optimizmusát és kommunista pártosságát. Szovjethajók című verse a féllegális hazai kultúresteken lelkesítette a munkásokat, a háború alatt írt versei a szovjet-keleten tették ismertté nevét. Szenvedélyes hangú költeményeit küldte harcba a spanyol polgárháború idején, s szép Petőfi-ciklusával fejezte ki hazaszeretetét az elboruló időkben. Már a felszabadulás után öntötte versbe a proletárforradalomra készülő munkások hősi elszántságát (A dohányszínruhás). Utolsó nagyobb művében, A kék ház című regényében (1958) mind témában, mind pedig hangvételben a század eleji naturalista hagyományhoz tér vissza. Emlékező, lírai regényt ír ifjúságáról, a századforduló kisvárosának fülledt légköréről. Jól megfigyelt típusokban körvonalazza a kisvárosi úri középosztály életét. Regénye annak a kritikai szándékú törekvésnek egyik kései, finom eszközökkel megírt alkotása, amely a letűnt feudális és polgári társadalom társadalmi és morális ellentmondásainak bírálatát tűzi ki célul.

Dr. Makai Ödön (*Nagyszentmiklós 1889.10. 27 - †Hódmezővásárhely 1937.02.16), ügyvéd, közgazdasági és jogi szakíró. József Attila gyámja, egyszersmind sógora és támogatója. Makói zsidó családból származott. Anyjának testvéröccse Makai Emil (1870-1901), a századvég neves költője. Makai Ödön jogot végzett. 1918-ban feleségül vette az elvált József Jolánt. Jolánt Lippe Lucieként, erdélyi menekült arisztokrata hölgyként próbálta „szalonképessé” tenni a családjában. József Áronné halála után Makai Ödön lett az árvák gyámja. Attila még az érettségi után is rászorult sógora anyagi támogatására.
Leghamarabb dr. Makai Ödön költözött Vásárhelyre. 1928. november első napján érkezett meg, s a szegedi ügyvédi kamara 1929. január 8-i hatállyal be is jegyezte a Szentesi út 24. sz. alá. Előbb a Belvárosi Takarékpénztár Tiszántúli Kerületének főfelügyelője, egyúttal a Kereskedelmi Bank ügyésze volt, majd az utóbbi pénzintézet társigazgatójaként tevékenykedett haláláig. József Attilával való kapcsolata éppen Vásárhelyen mélyült el, Ödönt a költő egyenrangúnak, barátnak tekintette. Házassága megromlott, Jolántól elvált, majd elvette annak húgát, Etust. Eta három gyermekkel ajándékozta meg férjét. Jolán Bányai Lászlóval kötött házasságot. Makaiék élénk társasági életet éltek. Baráti körükhöz elsősorban zsidó ügyvédek, bankárok, orvosok, másrészt a városban élő neves költők, művészek, bohémek, műkedvelő színészek tartoztak. Az ügyvéd a vásárhelyi sajtóban gyakran jelentkezett közgazdasági fejtegetésekkel, de hozzászólt irodalmi kérdésekhez is. 1931-ben például Vihar Móricz Zsigmond körül címmel nyílt levélben állt ki az író mellett a Vásárhelyi Friss Újságban, amikor éles sajtótámadás érte. Makai Ödön koporsója mellett családjából csupán csak ketten állottak: özvegye és volt felesége. József Eta és családja az ügyvéd nyughelyét - a vásárhelyi Tuhutum utcai zsidó temetőben - a legutolsó időkig gondozta.

Majtényi Erik (*Temesvár 1922.09.19 - †Bukarest 1982.01.22), romániai magyar költő, író, szerkesztő. Kora ifjúságában kétkezi munkával kereste kenyerét. Antifasiszta tevékenysége miatt a háború vége felé internáló táborba került. 1945 után újságíró, 1948-1951 között az Ifjúmunkás, 1952-ben az Előre szerk.-je lett. 1955-56-ban a román írószövetség titkára, 1963-tól ismét az Előre belső munkatársa. A marosvásárhelyi Igaz Szó c. lap szerkesztőségének tagja, s a Bánsági Írás c. lap állandó munkatársa volt. Első versei 1950-ben az Ötven vers c. költői antológiában láttak napvilágot, ezt követték Ők féljenek! (Bukarest, 1952), Őrségen (Bukarest, 1953), Tábortűz (Bukarest, 1954), Útközben (Bukarest, 1955), versek (Bukarest, 1955), Búcsú az ódáktól (Marosvásárhely, 1957), Biztató (Bukarest, 1959), Csillagaink most sokasodnak (Bukarest, 1960), Pirkadástól virradatig (Bukarest, 1962), Betűvár (Bukarest, 1962), Kép, kép, csupa kép (Bukarest, 1963), Szobrot álmodtam (Bukarest, 1965), Kiborult egy kosár virág (Bukarest, 1966), Fehér madár (Bukarest, 1967) c. verseskötetei. A publicisztikus hangú, közvetlenül politizáló költészet híve volt, később szigorú önbírálattal tekintett vissza ezekre a köteteire. Egy vers egyedül (Bukarest, 1972) c. verseskötetében már törvénykereső szigorral vetett számot nemzedékének eszményeivel és tevékenységével, a számvetés intellektuális igénye következtében a vers tárgyias jelleget, nemegyszer ironikus színezetet kapott. Válogatott költeményeit Útravaló (Bukarest, 1962), majd Most át kell írnom ezt a menetrendet (Bp., 1981) címmel adta közre. Hajóharang a Hold utcában (Bukarest, 1976) címmel regénye, Hét nap a kutyák szigetén (Bukarest, 1971) címmel útirajza, Visszajátszás (Bukarest, 1981) címmel cikkgyűjteménye jelent meg. Termékeny műfordítóként Eugen Jebeleanu, Emil Isac, Radu Boureanu, Virgil Teodorescu és Maria Banus műveit tolmácsolta magyarul. 1954-ben Állami Díjat kapott. – Irod. M. E. műhelyében Gálfalvi György interjúja, Bajor Andor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Mester Zsolt, Panek Zoltán, Szász János írásai (Igaz Szó, 1980. 4. sz.); M. E. halálára: Bodor Pál (Kritika, 1982. 4. sz.); Olasz Sándor (Tiszatáj, 1982. 3. sz.); Pomogáts Béla (Új Tükör, 1982. 6. sz.); Száraz György (Élet és Irod., 1982. 5. sz.); Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Szász János (A Hét, 1982. 5. sz.); Lászlóffy Aladár, Panek Zoltán (Utunk, 1982. 5. sz.); Sütő András (Igaz Szó, 1982. 2. sz.); Takács Tibor (Utunk, 1982. 39. sz.); Veres Zoltán (Korunk, 1982. 3. sz.).

Méliusz József (*Temesvár 1909.01.12 - †Bukarest 1995.12.05), élete átível szinte a teljes huszadik századon, ennek az életútnak a paradigmatikus volta szemlélteti és tanulmányozhatóvá teszi a romániai magyar kisebbségi léthelyzetet. Borcsa János kismonográfiája1 természetszerűleg helyezi a hangsúlyt Méliusz szépírói munkásságára, elismerve ugyanakkor, hogy “a dolgozat kijelölt kereteit jóval túllépte volna Méliusz József szerkesztői és irodalomszervezői, valamint intézményalapítói és irányítói tevékenységének a feltárása és feldolgozása, továbbá a publicista és műfordító munkásságának a bemutatása és értékelése, s nem utolsó sorban a közéleti személyiségé, aki volt élete különböző szakaszaiban, s végül vállalt szerepeinek eszme-és politikatörténeti megítélése.”2
Ezeknek a feladatoknak az elvégzése szintén fontos mind az irodalmi mű “elsődleges kontextusa” (Takáts József kifejezése)3 szempontjából, mind pedig a hiteles helyzettudat és önismeret kialakítása céljából. Elengedhetetlen tehát a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokában található hatalmas (negyven doboznyi) Méliusz-hagyaték feldolgozása. Ennek a hagyatéknak a kisebbik része (hat dobozban) személyesen az író által elrendezve, még az író életében, zárolt anyagként került át a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárába. A nagyobbik rész, mely analektákból áll, de mely szintén tartalmaz öt doboznyi levelet, az özvegy jóvoltából került ugyanide. Elrendezésük, kutathatóvá tételük az erdélyi irodalom történelmi-társadalmi hátterét jól ismerő kutató feladata. Ahhoz hasonlóan értékes dokumentumok kerülhetnek elő mint az 1990-ben, Ágoston Vilmos által összeállított Szilágy Domokos leveleit tartalmazó kötet anyaga.4
Méliusz József nemcsak alakítója, hanem kritikusa is korának és kortársainak. Következetes baloldalisága, szemléletének korlátja, de kiegyensúlyozója is volt. Álljon itt egyetlen, Budapestről keltezetett, Domokos Gézának címzett levél ennek bizonyságául: “1968. Május 12. Drága Gézám, itt az Előre iránt mindenütt nagy érdeklődés támadt az irodalomban és barátaink körében. Darvas Jóska üdvözöl és kér, hogy ha feljössz, feltétlenül találkozzatok. Megígértem, hogy ezt megírom neked. (…) Az írószövetségi értekezletükön Czine Mihály beszélt a romániai irodalomról - ez az Edgár-féle vonal. Kértem még egyszer Darvast, hasson az ésszerűségre. Még külön beszéltem az értekezlet előtt Garaival is, aki jó kommunista, és még egyszer figyelmeztettem őt is a bajok lehetőségeire, s kértem őt is, Darvassal együtt őrködjenek az értelem érvényesülése mellett.
Garai mesélte undorral: Hajdú Győző itt járva, könnybe lábadt szemmel kérlelte, hogy “a magyarok ne adjanak el bennünket” (“a románoknak”). (…)

1
Borcsa János: Méliusz József. Kriterion Könyvkiadó, 2001.
2
I.m.297.o
3
Takács József: Nyolc érv az elsődleges kontextus mellett. Itk.2000/1-2
4
Visszavont remény. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp. 1990.

Nikodemusz Elli (*Nagyszentmiklós 1923.02.27 - †Budapest 1989.09.24), műfordító. A budapesti tudományegyetemen szerzett orosz nyelv- és irodalom szakon tanári diplomát. 1957-ben az Európa Könyvkiadóhoz került felelős szerkesztőjének. A modern szovjet irodalom alkotásait fordította, a legtöbbet V. Panova és E. Kazakevics regényeiből. Magyarul tolmácsolta Nazim Hikmet török költő orosz nyelven megjelent drámáit. Antológiákat szerk. az Európa Zsebkönyvek sorozatban. Válogatásában és szerkesztésében jelent meg a Rotschild hegedűje c. antológia (1983). - Irod. Nádasy László: Türelem és alázat (interjú, Szovjet Irodalom 1976. 7. sz.); Rab Zsuzsa: Búcsú N. E.-től (Szovjet Irodalom, 1989. 12. sz.); Árvay János: Búcsú N. E.-től (Élet és Irodalom, 1989. 40. sz.).
Forrás: Életrajzi lexikon

Obradovics Dositheus (Demeter) (*Csákova 1739 - †Belgrád 1811.04.07), szerb író és tudós. 1753. titkon belépett a szerémvármegyei Opovo kolostorba, hol aszkéta könyvek tanulmányozásával foglalkozott és diakonná szenteltetett. Később a latin és görög nyelv tanulására adta magát és sok éven keresztül beutazta Dalmáciát, Albániát, Görög- és Törökországot, Kis-Ázsiát és Olaszországot, mindenhol tanítással és neveléssel foglalkozván. 1783. Halléban bölcsészeti és hittudományi előadásokat hallgatott és itt szerb nyelven megírta viszontagságos élettörténetét Zhivoti prikljucenija (Életem és kalandjaim, Lipcse 1783) cím alatt. Nem sokára megjelent másik műve: Sovjeti zdravago razuma (A tiszta ész tanácsai, u. o. 1784), mely a szerbek akkori kulturállapotának megfelelő erkölcs-filozófia, továbbá Aesop meséi (u. o. 1788). O. ezalatt Franciaországot és Angliát is beutazta, s több évig Bécsben élt. 1802. Velencébe ment, hol neki szerb kereskedők évjáradékot biztosítottak, hogy nyugalomban dolgozhassák a szerb nép számára. 1806. Belgrádban telepedett le, hol a tanács tagja és közoktatásügyi miniszter lett, és mint ilyen iskolák felállításával és rendezésével foglalkozott. O. munkái a szerb irodalomban epokalis jelentőséggel bírnak, mert ő volt az első, aki az addig divatos egyházi ó-szláv nyelv helyett a nép nyelvét használta és az irodalmat modern alapra fektette. Munkáinak legjobb kiadása a Vozarovics-féle (Belgrád 1833-45, 10 köt.). V. ö. Sevió, Dos. Obradovié, ein serb. Aufklärer des XVIII. Jahrhunderts (Lipcse 1889).
Munkái:
1. Zivot i prikljucenija. Lipcse, 1783. (Önéletrajza).
2. Soveti zdravago razuma. Lipcse, 1784. (Tanácsok a józan emberi észtehetséghez. Buda, 1806.).
3. Ezopove i procich raznich basnotvorcev… basne. Lipcse, 1788. (Ezopus meséi).
4. Piesna o izbavljeniju Serbije. Bécs, 1789. (Ének Szerbia felszabadítása alkalmából).
5. Sobranie nravoucitelnich vescej. Bécs, 1793. (Erkölcsi elbeszélések Marmontel és mások után).
6. Pisma, skupio G. M. Buda, 1829. (O. levelezése).
7. Basne. Zagrab, 1847. (Skirka Koristnih Knjigah 2. O. elbeszélései).
Munkáinak teljes kiadását Vozarov Gergely eszközölte (Belgrád, 1833-36., 1845) tíz kötetben; Medakovic is kiadta munkáit (Ujvidék, 1850), azonban a belgrádi jobb kiadás.

Radisics Jenő (*Buziás 1856.08.07 - †Budapest 1917.01.04), művészeti író. Középiskolai tanulmányait Budapesten végezte. Azután négy félévet hallgatott a királyi József-műegyetemen, hatot a tudományegyetem jogi fakultásán. 1881. a vallás- és közoktatásügyi minisztérium szolgálatába lépett, majd egy évre reá az országos magyar iparművészeti múzeumnál nyert alkalmazást s megbízatott az intézet leltárának szerkesztésével s a gyűjtemények rendezésével. E munkálat befejeztével a minisztérium megbízásából több hosszabb külföldi tanulmányutat tett. 1887-ben a múzeum igazgatójává nevezetett és majd a királyi József-műegyetem magántanárává habilitálták. Irodalmi művei: tudományos ismertetések, bírálatok, melyek az Archeologiai Értesítőben és a Művészi Iparban jelentek meg. Szerzőtársa volt az Ötvösség remekei című díszmunkának és szerkesztője a Magyar Műkincseknek és a Művészi Ipar folyóiratnak. 1905-től 1906-ig szabadelvű párti ogy.-i képviselő volt. Sokat utazott Ny-Európában. 1886-tól 1894-ig szerk. Pasteiner Gyulával a Művészi Ipar c. folyóiratot. Számos iparművészet-történeti cikke jelent meg a szakfolyóiratokban. - F. m. Az ötvösség remekei (I - II., Pulszky Károllyal és Szendrei Jánossal, Bp., 1885); A magyar koronázási jelvények (Czobor Bélával, Bp., 1896); Magyar műkincsek (I - III., Szendrei Jánossal, Bp., 1897 - 1902). - Irod. Csányi Károly: R. J. (Magy. Iparműv. 1917); H. L.: R. J. (Archaeol. Ért. 1917.)

Révai Miklós (*Nagyszentmiklós 1749/1750 - †Budapest 1807), a magyar felvilágosodás kiemelkedő képviselője volt. Méltán nevezhetjük kora polihisztorának - irodalmár, nyelvész kiváló tanáregyéniség volt. Részt vett az irodalmi és tudományos közéletben, a Magyar Tudós Társaság létrehozásában, értett a rajzhoz és az építészethez. Maga is írt és fordított verseket; Rájnis Józseffel és Baróti Szabó Dáviddal a klasszikus triász tagjai - ők a magyar időmértékes verselés meghonosítói, verseikben a felvilágosodós gondolatait közvetítik. Révai legfőbb művét a nyelvtudományban alkotta meg. Élete egész munkásságát ez a cél irányította - fordításaiban a magyar tudományos nyelvet gazdagította, nyelvújítási tevékenységével, Bessenyei Jámbor szándékának felkarolásával is e célhoz jutott közelebb. Számára az újságírás és a szépirodalmi munkák is a nyelv ügyének szolgálatát jelentették. Fő művei a magyar történeti nyelvészet megalapozói. Révai sokoldalú műveltsége, hazafias buzgalma nyughatatlan, szenvedélyes természettel párosult. Életét ezek az adottságok, törekvések és természetesen a XVIII. Századi magyar valóság határozta meg.
Első évek
A Torontál megyei Nagyszentmiklóson született, apja szegény csizmadia volt. Révai 13 éves korában kezdett tanulni a piaristák szegedi iskolájában. Hat évet töltött itt a humán tudományok tanulmányozásával. 1769-ben Kecskeméten belépett a piarista rendbe. Innen 1794-ben, győri tartózkodása alatt lépett át a világi papság státuszában, hogy szabadabb mozgása legyen az irodalmi-közéleti tevékenységen. Több helyen tanult és tanított: Tatán rajzot és építészetet, Veszprémben kezdett írni, Nagykárolyban pedig a természettudományokkal és a filozófiával foglalkozott. További állomásai Nyitra és Várad - itt a nemzeti rajziskolában dolgozott.
Első könyvei
Ezekben az években több tankönyvet írt. E könyvek sorát 1777-ben egy ABC-könyv nyitotta meg, ezt egy helyesírási és ékírási (szépírási) könyv követte. 1780-ban jelenik meg "A mezei gazdaságnak folytatásáról" és a "Városi építésnek eleji" című könyve. Ez utóbbi az első magyarul írt építészeti tankönyv. E vállalkozás egyik legfőbb érdeme, hogy Révai e könyvekben szakkifejezések egész sorát alkotta meg, magyarította.
1778-ban jelent meg első verseskötete, a "Magyar alagyáknak (elégiáknak) I. könyvek". A kötet 12 verset tartalmaz. A versekben a klasszikus verselés szabályait követte. Műveinek egy része alakalmi vers, legtöbbjükben a hazafias téma a nyelv és a tudományok ügye adja a mondanivalót.
Nyelvészet és irodalom
Révai 1779-ben Váradon ismerkedik meg Kazinczyval, s ismeretségük Révai haláláig tartó barátsággá alakul.
1780-ban jelenik meg "A magyar nyelvnek helyes írása és kimondása felől kettős tanulság, avagy ortográfia". A könyv helyesírási tudnivalókat és kiejtési szabályokat tartalmaz. Révai már ebben a könyvében is máig élő helyesírási alapelvünket, a szóelemző elvet képviselte. Helytelennek tartja tehát az "igasság, egésség, ravasság" formákat; helyettük az "igazság, egészség, ravaszság" formákat ajánlja. Helyteleníti a személynevek végén az "y"-t, helyette "i"-t javasol. Nem "Várady", "Buday" tehát a helyes írásmód, hanem "Váradi", "Budai". Könyvében Révai máig is használatos nyelvészeti műszót alkotott, pl. "nyelvtudós helyesírás". A Váradon töltött évek után Bécsben, Sopronban, Grácban vállalt nevelői állást. Bécsben közelebb került a tudományos élethez, törekvései egyre határozottabb célt kapnak. Ekkor fogalmazódik meg szándéka a Költeményes Gyűjtemény megindítására s a Tudós Társaságért folytatott harcra. Ez utóbbihoz Bessenyei "Jámbor szándék" - adott kiindulópontot. Ezenkívül Révai felhívást tett közzé a Rát Mátyás szerkesztette Pozsonyi Magyar Hírmondóban a régi és népi énekek gyűjtésére. Révai számára a költészeti emlékék és a nyelvjárások ismerete a nyelvtörténeti kutatások alapját képezte.
1783-ban átvette a Pozsonyi Magyar Hírmondó szerkesztését, s 1784-ig újságírással foglalkozott.
Első győri évei
1784-ben Győrbe jött, ahol Rájnis József, aki az idő tájt, már 1773-tól városunkban élt, hitszónoklatot tanított a győri főiskolán, fogadta be otthonába, és nevelői állást szerzett neki. A továbbiakban Révai kisebb megszakításokkal majd tizenkét évet töltött a városban.
Révai Miklós 1784 tavaszán azzal a szándékkal érkezett Győrbe, hogy sorozatban adja ki a régi és új magyar irodalmat. 1786-87-ben kiadta Faludi "Költeményes maradványait". Közben ellentétbe került a győri papokkal, s ezért 1787-ben Pozsonyban folytatta munkáját. Ebben az évben jelentette meg Orczy költeményeit, majd saját verseit. 1788-ben Faludi "második még jobbitatott" kiadásával, majd 1789-ban Barcsay ás Orczy költeményes kötetével zárta sorozatát.
Révai és az iskola
Pozsonyból 1787-ben tért vissza Győrbe, hogy elfoglalja állását a rajziskolában, ahol rajzot, mértant, építészetet, földrajzot és géptant tanított. Az elkövetkező években költői fordítói, nyelvészeti munkássága mellett az iskola és a Tudós Társaság ügye határozta meg tevékenységét.
Az iskola épülete a Megyeház utcában - ma Liszt Ferenc utca - 6. Szám alatt ált, barokk stílusban épült. A földszinten a tanítok laktak, s ugyanitt volt egy osztályterem is. Az emeleten többek között a rajzterem és a rajztanító - Révai - lakása volt.
Révai Miklós 1787 őszétől dolgozott a Győri Királyi Nemzeti Főbb Rajzoló Iskola tanáraként. A Teleki grófok pártfogására a helytartótanács küldte Győrbe az iskola szervezésére. Révai elkészítette a tanításhoz szükséges elemi rajzmintákat, melyeken magyar nyelvű, szakszerű feliratok voltak. Saját tankönyveiből többet az iskola rendelkezésére bocsátott. Lelkesedését bizonyítja, hogy amikor 1790-ben a korona Bécsből Budára tárván Győrben töltött egy éjszakát, Révai az ünnepségek egyik szervetője volt.
Tanulmányok
1792 nyarán Bécsben tanulmányokat folytatott, mintákat gyűjtött, segédeszközöket hozott az iskolának. 1793-ban tevékenységéért megkapta a helytartótanács és bécsi építészeti akadémia dicséretét.
Azonban türelmetlensége egyre több ellenérzést váltott ki a városban és tanítótársai között is. Révai egyre elkeseredettebb lett, a helyzet tűrhetetlenné vált: 1785-ben bezárta az iskolát, beszüntette a tanítást, az iskolának adott gyűjteményt pedig visszavette. Azt a gyűjteményt 1800. Június 1-én visszaadta az iskolának. Révai tehát még évekkel később is tett az ügyért, melyért hosszú éveken át dolgozott Győrött. Ez az ügyszeretet fejeződik ki versében is:
"Betsüld az Oskolát ...
S terjesszed, áplgasd, hol módját láthatod:
Terjed véle Nyelved, nemzeted is tágul"
(A magyar öltözet és nyelv állandó fennmaradásáért való óhajtozás.)
A Tudós Társaság
A másik ügy, melyért Révai szintén sokat dolgozott a győri éveiben: a Tudós Társaság szervezése. 1899 karácsonyán megírta az Elöljáró beszédet Bessenyei Jámbor szándékához, majd ki is adta a művet. Az udvar támogatását szerette volna megnyerni, ezért Sándor Lipót főherceget kérte fel a társaság védnökéül. 1790-ben Révai megjelentette részletes tervét és a leendő tagok névsorát. 1791-ben megjelent a mű folytatása is. A társaság célját a nyelv művelésében, a tudományok és a művészetek terjesztésében jelölte meg.
1795-ben hagyta el Győrt, s ekkor ismét a vándorlás, a nyomor évei következtek. Fél évet töltött Bécsben, 1796-ben kinevezték költészettanárnak Esztergomba. Komárom, majd Sopron s ismét Bécs. Nehéz körülmények között élt, betegsége is egyre jobban kínozta. Végre 1802-ben megbízást kapott a pesti egyetem magyar tanszékének vetetésére.
Nyelvtudományi rendszerét a 90-es években dolgozta ki. Két fő műve 1803-ban jelent meg. Közülük az első az "Antiquiates Litteraturae Hungaricae" ("Magyar irodalmi régiségek"). E művében közreadja legrégebbi összefüggő nyelvemlékünket, a "Halotti Beszéd"-et, s a szöveget tudományos magyarázatokkal látja el. E könyv kapcsán emlegetik Révait a magyar történeti nyelvészet alapítójaként. Módszere tudományos nóvum, hiszen megelőzte a történeti nyelvtan legnagyobb művelőit: a német Schlegelt és Grimmet. Nyelvemlékeinket kutatva-elemezve Révai elsősorban azokat a szálakat kereste, melyek az élőnyelvhez vezetnek, s útmutatásul szolgálnak. Másik fő műve az "Elaboratior Grammatica Hungarica" ("Bővebb magyar nyelvtan"). E könyv Révai összefoglaló nyelvtani munkája, melyben nyelvtörténeti tényekkel magyarázza az előbeszéd grammatikáját - felhasználja az összehasonlító nyelvészet módszereit is, bár ő - mai felfogásunktól eltérően - a finnugor nyelvek mellett a keleti nyelvekkel is rokonítja a magyart). Felhívja a figyelmet a népnyelv fontosságára is. Kifejti a helyesírási elveit: a szóelemző írásmódot tartja helyesnek. Verseghy Ferenccel folytatott heves vitájában ő tehát a jottista, míg Verseghy az ypszilonista álláspontot képviselte. Nem értettek egyet az ikes igék ragozásának kérdéseiben sem. A vitát Kazinczy Révai javára döntötte el. Révai élete utolsó éveiben fogott hozzá "A magyar deákság" című munkájához. E műven a magyar irodalom történetét, a nyelv történetét tárgyalja, kísérletet tesz az első magyar nyelvű összefüggő stilisztikai mű létrehozására.
Révai élete, pályája buktatókkal, akadályokkal volt tele. Terveiből sok mindent nem tudott megvalósítani. Ám amit létrehozott, azáltal a Révai-életmű elválaszthatatlanul összefonódik a magyar nyelv, a kultúra, a művelődés történetével - s ezért felbecsülhetetlen, maradandó érték.
Szobra a Magyar Tudományos Akadémia homlokzatát díszíti. Sokoldalú, kreatív szellemét iskolánk munkájában igyekszik ébren tartani, megörökíteni.
Írta: KOVÁCS ZSUZSA a Révai Miklós Gimnázium tanára
Internetre alkalmazta: Turi Péter, Németh Ádám, Nacsa Kristóf

Szarvas Gábor (Ada 1832.03.22 - Budapest 1895.10.12.), nyelvész, az MTA tagja (levelező: 1871, rendes: 1884). A szabadságharc idején nemzetőrnek jelentkezett, de fiatal kora miatt nem vették be. Ezután a bencés rendbe lépett, de 1852-ben érettségi után otthagyta a rendet és jogász lett, tanulmányait azonban betegsége miatt abba kellett hagynia. 1858-ban tanár Egerben, 1860-ban Baján, 1861-től 1869-ig Pozsonyban, közben letette a tanári vizsgát. 1869-től 1881-ig Pesten gimnáziumi tanár, 1879-től súlyos szembaj támadta meg. Az MTA a magyar nyelv kutatását és művelését szolgáló folyóirat létesítésével bízta meg. Így indult meg 1872-ben a Magyar Nyelvőr, amelyben ortológus vitatkozásait és szófejtéseit jelentette meg. E folyóirat köré csoportosította a korabeli magyar nyelvtudomány tehetséges munkatársait (Simonyi Zsigmond, Szinnyei József, Munkácsi Bernát stb.). Tagja volt a helsingforsi finn-ugor társaságnak. A magyar nyelvművelés egyik kiváló munkása volt. Állást foglalt az erőszakos nyelvújítás és az idegenszerű fordulatok ellen. Kutatásai során tisztázta a nyelvújítás határait. Budenz Józseffel és Szilády Áronnal szerkeszti a Nyelvemléktár I-III. kötetét (Budapest, 1874-1875).
    Fő művei: Magyartalanságok (Pest, 1867); A magyar igeidők (Pest, 1872); A magyar nyelvújításról (Budapest, 1875).
    Róla szóló irodalom: Simonyi Zsigmond: Sz. G. emlékezete (Magy. Nyelvőr, 1897); Simonyi Zsigmond: Emlékezés Sz. G. rendes tag felett (MTA Emlékbeszédek, XV., Budapest, 1912); Szinnyei József: Sz. G. születésének századik évfordulójára (Magy. Nyelv, 1932); Rubinyi Mózes: Sz. G. Balassa emlékkönyv (Budapest, 1934); Rubinyi Mózes: A százhúszéves Sz. G. (Magy. Nyelvőr, 1952. 2. sz.); Rubinyi Mózes: Emlékezések és tanulmányok (Budapest, 1962).
    Szótára: Magyar nyelvtörténeti szótár (I-III., Budapest, 1890-1893. Simonyi Zsigmonddal együtt.

emesvári Pelbárt (*Temesvár? 1435 körül - †Buda 1504.01.22): ferences egyházi író, hitszónok. 1458-tól a krakkói egyetemen folytatott tanulmányokat, 1463-ban baccalaureus az artes fakultáson, 1471-ben mint a teológia doktora tért haza Magyarországra. Az 1479-1481-es pestisjárványban megbetegedett, gyógyulásáért hálából Máriát dicsőítő beszédgyűjteményt állított össze, amely Stellarium coronae Beatae Mariae Virginis címmel 1498-ban jelent meg. Az 1480-as években rendje budai kolostorában teológiát adott elő, 1494-ben Esztergomban működött, 1497-től ismét a budai kolostorban folytatott irodalmi munkásságot. Gyakorlati író volt, aki könyveivel szerzetestársai számára nyújtott prédikációs segédanyagot. Magyar kódexirodalmunk prédikációs anyagának nagyobb része az általa összeállított Pomerium, kisebb mértékben a Stellarium és a Rosarium fordításán alapszik, s a magyar mariológiai irodalom is közvetlenül a Stellariumhoz kapcsolódik.
(Vö. Madas Edit szócikke, Új Magyar Irodalmi Lexikon, 3. Budapest, Akadémiai K., 1994. 2071

emesvári Pelbárt, a kortársak által csak Pomeriusként emlegetett ferences egyházi író, Bornemisza Péter és Pázmány Péter előtt a legnagyobb hatású magyar hitszónok 1499-ban megjelent beszédeit Pomerium sermonum címmel három kötetbe foglalta. A Sermones de sanctis a szentekről szóló egyházi beszédeket foglalja magában a vasárnapokhoz nem kötött ünnepnapokra, a Sermones de Tempore 171 beszédet tartalmaz az egyházi év ünnepköreinek és vasárnapjainak rendjében, végül a Sermones quadragesimales nagyböjti beszédei a bűnbánathoz, a bűnhöz és a tízparancsolathoz kapcsolódnak. A Pomerium nem elhangzott beszédek gyűjteménye, hanem évszázados dogmák igazolása népszerű prédikációk formájában, beszédvázlatok, melyek a skolasztikus diviziós-rendszer kiszámított logikai rendjére épülnek. Szerzőjük teológiai írásokkal kiegészült életművében együtt vannak még a középkor tipikus vonásai: jártassága a filozófiában, az orvostudományokban, természetrajzban és csillagászatban kétségtelen, ám nem a legnagyobb szellemek vonzáskörében él. Összegez és lezár egy hatalmas korszakot. Hatása is nagy: a Pomerium kötetei a mohácsi vészig legalább 20 kiadásban jelentek meg Johannes Rynman könyvkereskedő közvetítésével a hagenaui Heinrich Gran nyomdájában, de Velencében, Párizsban és Strassbourgban is. Az Egyetemi Könyvtárban őrzött két 15. századi példány az egykori szeged-alsóvárosi ferences rendház könyvtárából származik: eleven használatukról a ferences szerzetesek nagyszámú kéziratos bejegyzése tanúskodik.
(Forrás: Madas Edit szócikke alapján, Új Magyar Irodalmi Lexikon, 3. Budapest, Akadémiai K., 1994. 2071. p.)

Tóth Árpád (*Arad 1886.04.14 - †Budapest 192811.07). Debrecenben nőtt fel, apja, Tóth András szobrász volt. 1905-től magyar-német szakos hallgató a budapesti egyetemen. Verseit debreceni lapokon kívül A Hét, a Vasárnapi Újság, 1908-tól a Nyugat is közölte. 1909-ben anyagi gondok miatt abbahagyta tanulmányait, visszament Debrecenbe, helyi lapok munkatársa lett. Tüdőbaját hegyvidéken próbálta gyógyítani.
1913-ban Budapesten keresett megélhetést, 1917-től az Esztendő segédszerkesztője. Hatvany Lajos támogatásával szanatóriumokban keresett gyógyulást; megnősült. 1918-ben a Vörösmarty Akadémia titkára, 1921-ben Az Est munka társa lett.
Tóth Árpád az élet és halál lényegének megértése közben, már pályája utolsó szakaszában, találkozik Istennel. Elsősorban filozofikus érdeklődéssel és kevésbé vallásos lélekkel fordul hozzá. De az Isten törött csellója, hallgatok címűTóth Árpád szülői háza Aradon költeményben mint Isten teremtménye kíván jelen lenni, megszólalni. És kell, hogy Isten szeresse őt, mert csak a kiválasztottak sorsa lehet szenvedés. Belejátszik ebbe a felfogásba a még a kálvinista neveltetés predesztinációs elve is, de erről igazán csak később lehetne szó, az Isten oltó kése című darabnál. Mégis a két lírai megnyilatkozás tartalmát, életérzését, célját tekintve azonos.” (Borbély Sándor)
Műfordító munkássága kiemelkedő; Babits szerint „a legszebb magyar vers” Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye Tóth Árpád fordításában. Nemzedéktársai, a „szép hűtlenek” (Rába György) közül ő nagyobb mértékben törekedett igazodásra az eredetihez. Babits Mihállyal és Szabó Lőrinccel megalkották a magyar Baudelaire-kötetet, A romlás virágait 1923. Milton-, Keats-, Shelley-fordításai is értékesek. Átültette Oscar Wilde művét, A readingi fegyház balladáját és Lenaunak Az albigensekhez írt utóhangját. Rilke Archaikus Apolló-torzó című szonettjét a magyar olvasó általában az ő fordításában ismeri. Méltán népszerű egy-egy Poe- és Goethe-tolmácsolása is. Regényeket és drámákat is fordított (Flaubert, Maupassant, Csehov). Novelláinál értékesebb kritikusi és publicisztikai tevékenysége.
Halála tizenötödik évfordulóján írta Szabó Lőrinc: „Tóth Árpádnak éreznie kellett, hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a magyar lírában, és hogy amit csinált, az romolhatatlanabb és kikezdhetetlenebb, mint sok más ünnepi alkotás.
Tüdőbaja okozta korai halálát.