Herman Lipót, (*Nagyszentmiklós, 1884.04.24 - †Budapest, 1972.07.01), festő, grafikus, Munkácsy-díjas (1952), érdemes művész (1964). 1901-1905 között a Mintarajzisk.-ban Balló Edénél, Hegedűs Lászlónál, Zemplényi Tivadarnál tanult. Már első éves növendékként karikatúrákat rajzolt a Kakas Márton és a Borsszem Jankó c. élclapok számára. Mint karikaturista a Harag álnevet használta. 1905-ben Münchenbe ment, ahol A. Ažbè-nál tanult. 1909-10-ben Berlinben dolgozott, Falus Elekkel közösen plakátokat és könyvillusztrációkat készített. 1910 őszén hazatért és részt vett a Kecskeméti Művésztelep megalapításában. 1911-ben Párizsban, Brüsszelben és Londonban járt tanulmányúton. 1919-ben a Tanácsköztársaság alatt a Képző- és Iparművész Szakszervezetek Szövetségének elnöke volt. 1920-ban a Szinyei Társaság alapító tagjai közé tartozott. 1921-ben Németországban, majd az ezt követő években Hollandiában, Párizsban, Münchenben és Olaszországban járt, közben részt vett kiállításokon is. 1905-től állított ki. 1928-tól 1946-ig számos kiállítást rendezett. Többnyire tájképi környezetbe helyezett aktkompozíciókat, tájképeket, portrékat festett. Ábrázolásának eszközeit a szabadban való festés gyakorlatából vette, tájpiktúrájában sok elem utal az impresszionizmus előtti hagyományokra. Nagyobb gyűjteményes kiállításai az Ernst Múzeumban voltak (1920, 1924, 1954). Emlékkiállítását 1974-ben rendezte meg az MNG. Műveit múzeumok őrzik. Nagyon sok könyvillusztrációja és újságrajza jelent meg különböző hazai és külföldi lapokban. Az 1910-es években a Vasárnapi Újság, az 1930-as években a Pesti Napló rajzolója volt. Ugyanitt rajzos riportokat és cikkeket is írt. Művészeti cikkei szaklapokban is megjelentek. Gazdag írásos hagyaték maradt utána.
M. A művészasztal (visszaemlékezések, saját illusztrációival, Bp., 1959).
Irod. Pongrácz Zsuzsa: Műteremlátogatás a nyolcvanéves H. L.-nál (Magy. Nemzet, 1964. ápr. 24.); Gál György Sándor: H. L. (Élet és Irod., 1972. 28. sz.); Pereházi Károly: H. L. (Művészet, 1972. 7. sz.); Emlékkiállítás katalógusa (N. Pénzes Éva, Pogány Ö. Gábor bevezetésével, életrajzi adatokkal, Bp., 1974).
Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990
Herman Lipót azok közé a művészek közé tartozott, akik a XX. század első évtizedeinek minden jelentősebb művészeti törekvéseinél meghatározó szerepet játszottak. Későn érő típusnak tartotta magát, ezért művein - bár pontosan érzékelte a képzőművészet változásait - csak azokat a hatásokat engedte érvényesülni, amelyeket gondosan kiérlelt magában. Az első világháború előtt mindennapos vendég volt a budapesti Japán Kávéház művészasztalánál, ahol barátaival Lechner Ödönnel, Szinyei Merse Pállal, Fernczy Károllyal, Fényes Adolffal, Pólya Tiborral és másokkal nemcsak a prófétikus lelkületű Csontváry Kosztka Tivadaron élcelődtek, hanem kiapadhatatlan humorral vették célba egymást szavakkal, és még többször karikatúrákat rajzoló ceruzával. Az éjszakába nyúló beszélgetések alatt formálódott ki a magyar művészet jövője, született meg az akadémikus szemlélettel végleg leszámoló Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre alapötlete. Első kiállítására 1913-ban az Ernst Múzeum helyiségeiben került sor. A kritikusok felfigyeltek festményeire, amelyeken mélységes természetszeretete és a barokk kor monumentalitása iránti vonzalom nyilatkozott meg.. A következő esztendő olaszországi útja, majd a kecskeméti művésztelepen való szorgos munkálkodás tovább finomította festői eszköztárát. Herman pályáját - mint oly sok társáét - a világháború derékba törte. Derűs alkata, élni akarása azonban átsegítette a nehéz éveken. Az élet iskolájának, a művészeti fejlődés szükséges velejárójának tartotta a negatív élményeket is. A háború után az időközben elhunyt Szinyei emlékére megalapították a Szinyei Társaságot, amely elsődlegesen a fiatal tehetségek támogatását tűzte ki célul maga elé. 1924 az újabb gyűjteményes kiállítás éve. A kétségtelen sikert azonban 1929 hozta meg számára. A barcelonai kiállításon aranyérmet nyert. Herman nemcsak ecsettel, hanem tollal is terjesztette az igazi művészet eszméjét. Miközben sorra megszületnek a Feltámadás tömegjelenetei, a mellette hűségesen kitartó Radó Róza érzékeny portréi, a szentendrei, a zsennyei, balatoni tájképek - az újságok hasábjain ugyanolyan beleérzéssel idézi fel egykori barátai emlékét, a művészeti mozgalmak történetét, s tesz javaslatokat a művészeti közízlés fejlesztése érdekében. Hosszú élete során mindenre jutott ideje. Éjszakánként naplót írt, vagy művészbarátaival a kávéházak sorát járta, nappal több ezer tételt számláló életművét rajzolta, festette. A század tanúja -a század közreműködő, valódi átélője. A kortársak mindig anekdotázásra kész, vidám bohémnak írták le. Utolsó önarcképe viszont a művészeti kifejezésért mély lelki küzdelmet folytató, a megpróbáltatásokkal teli sorsot büszkén viselő ember arcát mutatja. A művész halála után hagyatékát özvegye Gyöngyös városnak ajándékozat 1980-ban.
A könyvtár galériájában látható állandó kiállítást Szűcs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa rendezte.