(1964). 1901-1905
között a Mintarajzisk.-ban Balló Edénél, Hegedűs Lászlónál, Zemplényi Tivadarnál
tanult. Már első éves növendékként karikatúrákat rajzolt
a Kakas Márton és a Borsszem Jankó c. élclapok számára. Mint karikaturista a
Harag álnevet használta. 1905-ben Münchenbe ment, ahol A. Ažbè-nál tanult.
1909-10-ben Berlinben dolgozott, Falus Elekkel közösen plakátokat és
könyvillusztrációkat készített. 1910 őszén hazatért és részt vett a Kecskeméti
Művésztelep megalapításában. 1911-ben Párizsban, Brüsszelben és Londonban járt
tanulmányúton. 1919-ben a Tanácsköztársaság alatt a Képző- és Iparművész
Szakszervezetek Szövetségének elnöke volt. 1920-ban a Szinyei Társaság alapító
tagjai közé tartozott. 1921-ben Németországban, majd az ezt követő években
Hollandiában, Párizsban, Münchenben és Olaszországban járt, közben részt vett
kiállításokon is. 1905-től állított ki. 1928-tól 1946-ig számos kiállítást
rendezett. Többnyire tájképi környezetbe helyezett aktkompozíciókat, tájképeket,
portrékat festett.
Ábrázolásának eszközeit a szabadban való festés gyakorlatából
vette, tájpiktúrájában sok elem utal az impresszionizmus előtti hagyományokra.
Nagyobb gyűjteményes kiállításai az Ernst Múzeumban voltak (1920, 1924, 1954).
Emlékkiállítását 1974-ben rendezte meg az MNG. Műveit múzeumok őrzik. Nagyon sok
könyvillusztrációja és újságrajza jelent meg különböző hazai és külföldi
lapokban. Az 1910-es években a Vasárnapi Újság, az 1930-as években a Pesti Napló
rajzolója volt. Ugyanitt rajzos riportokat és cikkeket is írt. Művészeti cikkei
szaklapokban is megjelentek. Gazdag írásos hagyaték maradt utána.M. A művészasztal (visszaemlékezések, saját illusztrációival, Bp., 1959).
Irod. Pongrácz Zsuzsa: Műteremlátogatás a nyolcvanéves H. L.-nál (Magy. Nemzet, 1964. ápr. 24.); Gál György Sándor: H. L. (Élet és Irod.,
1972. 28. sz.); Pereházi
Károly: H. L. (Művészet, 1972. 7. sz.); Emlékkiállítás katalógusa (N. Pénzes
Éva, Pogány Ö. Gábor bevezetésével, életrajzi adatokkal, Bp., 1974).Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990
Herman Lipót azok közé a művészek közé tartozott, akik a XX. század első évtizedeinek minden jelentősebb művészeti törekvéseinél meghatározó szerepet játszottak. Későn érő típusnak tartotta magát, ezért művein - bár pontosan érzékelte a képzőművészet változásait - csak azokat a hatásokat engedte érvényesülni, amelyeket gondosan kiérlelt magában. Az első világháború előtt mindennapos vendég volt a budapesti Japán Kávéház művészasztalánál, ahol barátaival Lechner Ödönnel, Szinyei Merse Pállal, Fernczy Károllyal, Fényes Adolffal, Pólya Tiborral és másokkal nemcsak a prófétikus lelkületű Csontváry Kosztka Tivadaron élcelődtek, hanem kiapadhatatlan humorral vették célba egymást szavakkal, és még többször karikatúrákat rajzoló ceruzával. Az éjszakába nyúló beszélgetések alatt formálódott ki a magyar művészet jövője, született meg az akadémikus szemlélettel végleg leszámoló Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre alapötlete. Első kiállítására 1913-ban az Ernst Múzeum helyiségeiben került sor. A kritikusok felfigyeltek festményeire, amelyeken mélységes természetszeretete és a barokk kor monumentalitása iránti vonzalom nyilatkozott meg.. A
következő
esztendő olaszországi útja, majd a kecskeméti művésztelepen való szorgos
munkálkodás tovább finomította festői eszköztárát. Herman pályáját - mint oly
sok társáét - a világháború derékba törte. Derűs alkata, élni akarása azonban
átsegítette a nehéz éveken. Az élet iskolájának, a művészeti fejlődés szükséges
velejárójának tartotta a negatív élményeket is. A háború után az időközben
elhunyt Szinyei emlékére megalapították a Szinyei Társaságot, amely elsődlegesen
a fiatal tehetségek támogatását tűzte ki célul maga elé. 1924 az újabb
gyűjteményes kiállítás éve. A kétségtelen sikert azonban 1929 hozta meg számára.
A barcelonai kiállításon aranyérmet nyert. Herman nemcsak ecsettel, hanem tollal
is terjesztette az igazi művészet eszméjét. Miközben sorra megszületnek a
Feltámadás tömegjelenetei, a mellette hűségesen kitartó Radó Róza érzékeny
portréi, a szentendrei, a zsennyei, balatoni tájképek - az újságok hasábjain
ugyanolyan beleérzéssel idézi fel egykori barátai emlékét, a művészeti mozgalmak
történetét, s tesz javaslatokat a művészeti közízlés fejlesztése érdekében.
Hosszú élete során mindenre jutott ideje. Éjszakánként naplót írt, vagy
művészbarátaival a kávéházak sorát járta, nappal több ezer tételt számláló
életművét rajzolta, festette. A század tanúja -a század közreműködő, valódi
átélője. A kortársak mindig anekdotázásra kész, vidám bohémnak írták le. Utolsó
önarcképe viszont a művészeti kifejezésért mély lelki küzdelmet folytató, a
megpróbáltatásokkal teli sorsot büszkén viselő ember arcát mutatja. A művész
halála után hagyatékát özvegye Gyöngyös városnak ajándékozat 1980-ban.A könyvtár galériájában látható állandó kiállítást Szűcs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa rendezte.