FESTŐK

Farkas André/André François (*Temesvár 1915.11.09 - †Grisy-les-Plâtres 2005.04.11) magyar származású francia grafikusművész, plakáttervező, illusztrátor.
A budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1932-től 1934-ig. 1934-ben elhagyta a főiskolát és Párizsba költözött, ahol az ismert plakáttervező, Cassandre iskolájában tanult tovább.
A háború utáni években alakította ki sajátosan tömör, jelképekben gazdag grafikai, illetve festői stílusát. Elsősorban könyveket illusztrált (Jacques Prévert: Lettre des îles Baladar; Alfred Jarry: Ubu roi, 1957) színházi díszleteket tervezett (Le vélo magique, Roland Petit-Ballet de Paris 1957; Pas de dieux Gene Kelly, Théâtre National de l'Opera Paris, 1960; Shakespeare: A windsori víg nők, Royal Shakespeare Company, 1964) és plakátokat készített. Jelentős festészeti és szobrászati tevékenysége is. Tagjai közé választotta az Alliance Graphique International.
2002. december 7-ről 8-ra virradó éjszaka André François műterme lángra kapott, s a tűzvészben a művész munkáinak nagy része megsemmisült. A grafikus ekkor sem tette le kezéből a ceruzát és ecsetet: megmaradt, illetve újonnan készült alkotásaiból 2003-ban a párizsi neves képzőművészeti könyvtár, a Bibliothèque Forney, 2004-ben pedig a Pompidou Központ rendezett kiállítást

     

Herman Lipót (*Nagyszentmiklós 1884.04.24 - †Budapest 1972.07.01), azok közé a művészek közé tartozott, akik a XX. század első évtizedeinek minden jelentősebb művészeti törekvéseinél meghatározó szerepet játszottak. Későn érő típusnak tartotta magát, ezért művein - bár pontosan érzékelte a képzőművészet változásait - csak azokat a hatásokat engedte érvényesülni, amelyeket gondosan kiérlelt magában. Az első világháború előtt mindennapos vendég volt a budapesti Japán Kávéház művészasztalánál, ahol barátaival Lechner Ödönnel, Szinyei Merse Pállal, Fernczy Károllyal, Fényes Adolffal, Pólya Tiborral és másokkal nemcsak a prófétikus lelkületű Csontváry Kosztka Tivadaron élcelődtek, hanem kiapadhatatlan humorral vették célba egymást szavakkal, és még többször karikatúrákat rajzoló ceruzával. Az éjszakába nyúló beszélgetések alatt formálódott ki a magyar művészet jövője, született meg az akadémikus szemlélettel végleg leszámoló Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre alapötlete. Első kiállítására 1913-ban az Ernst Múzeum helyiségeiben került sor.
A kritikusok felfigyeltek festményeire, amelyeken mélységes természetszeretete és a barokk kor monumentalitása iránti vonzalom nyilatkozott meg.. A következő esztendő olaszországi útja, majd a kecskeméti művésztelepen való szorgos munkálkodás tovább finomította festői eszköztárát. Herman pályáját - mint oly sok társáét - a világháború derékba törte. Derűs alkata, élni akarása azonban átsegítette a nehéz éveken. Az élet iskolájának, a művészeti fejlődés szükséges velejárójának tartotta a negatív élményeket is. A háború után az időközben elhunyt Szinyei emlékére megalapították a Szinyei Társaságot, amely elsődlegesen a fiatal tehetségek támogatását tűzte ki célul maga elé. 1924 az újabb gyűjteményes kiállítás éve. A kétségtelen sikert azonban 1929 hozta meg számára. A barcelonai kiállításon aranyérmet nyert. Herman nemcsak ecsettel, hanem tollal is terjesztette az igazi művészet eszméjét. . Miközben sorra megszületnek a Feltámadás tömegjelenetei, a mellette hűségesen kitartó Radó Róza érzékeny portréi, a szentendrei, a zsennyei, balatoni tájképek - az újságok hasábjain ugyanolyan beleérzéssel idézi fel egykori barátai emlékét, a művészeti mozgalmak történetét, s tesz javaslatokat a művészeti közízlés fejlesztése érdekében. Hosszú élete során mindenre jutott ideje. Éjszakánként naplót írt, vagy művészbarátaival a kávéházak sorát járta, nappal több ezer tételt számláló életművét rajzolta, festette. A század tanúja -a század közreműködő, valódi átélője. A kortársak mindig anekdotázásra kész, vidám bohémnak írták le. Utolsó önarcképe viszont a művészeti kifejezésért mély lelki küzdelmet folytató, a megpróbáltatásokkal teli sorsot büszkén viselő ember arcát mutatja. A művész halála után hagyatékát özvegye Gyöngyös városnak ajándékozat 1980-ban.

A könyvtár galériájában látható állandó kiállítást Szűcs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa rendezte.

 

Kiegészítés (beküldte Pall Margit):

Herman Lipót (1884-1972)
        Herman Lipót Nagyszentmiklóson született, ahol a nyelvújító Révai Miklós és a zeneszerző Bartók Béla.
         Még a családi háznál volt, amikor nagyanyja, aki írni-olvasni nem tudó, de igen okos asszony volt, sehogy sem értette, miféle foglalkozást választott magának az unokája. Így írja le a nagyanyja és az édesanyja közötti dialógust:
         - Miféle foglalkozás az a festés? Abból meg is lehet élni?
         - Hogyne - válaszolta anyám -, volt egy festő, Munkácsy, az egy képéért tízezer forintot kapott.
         - És annyit kaphat majd érte az unokám is?
         - Hogyne!
         - No, fiam - szólt hozzám nagyanyám - fesd meg hamar a képet, add el, a tízezer forintból nyiss magadnak egy boltocskát, és többet nem kell festened.
         Már Nagyszentmiklóson az volt az ambiciója, hogy egy művészasztal tagja legyen. A Spitzer-féle kocsmában tanyázott a művészhajlamú Westfried, annak az asztalához sikerült állandó jelleggel betársulnia. Westfried érdekes alak volt. Bölcsességeinek tárháza a szentmiklósiak közkincsévé lett. Íme mutatóul híres mondásaiból: „Nincs rossz pálinka, csak jobb!” Avagy: „Az ember ne élje meg a halálát!”
         Szentmiklósról Pestre vezet a művész útja. Egy Akácfa utcai lakásban lakik Falus Elekkel, Pólya Tiborral, Illés Istvánnal, Lippai Gyulával, Mester Jenővel és még néhány fiatal barátjával. Nappali tartózkodási helyük a New York kávéház művészasztala.
         Ez még csak olyan segéd művészasztal volt, hiszen a New York előkelő asztalánál Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Kiss József, Gárdonyi Géza foglalta el a helyet. De később az Abbáziában Herman már annak a művészasztalnak a tagja, ahol a legfőbb hatalmasság Szinyei-Merse, és mellette nem kisebb piktorok, mint Fényes Adolf, Kernstock Károly, Csók István. „Voltak itt álló csillagok, bolygók, üstökösök és bizony hulló csillagok is.”
         A kiváló festőművész 80.születésnapjára A művészasztal című díszes, albumszerű kötettel lepte meg az olvasót. Régmúlt idők emlékeinek ízes, sajátos egyéni, de egyben korszellemet is visszaadó történetei, tréfái mellé örökbecsű rajzok és karikatúrák társulnak. A könyv elején megmagyarázza miért a sok illusztáció. „Hiszen a könyv fele illusztráció: Én első sorban piktor vagyok, ezért hívtam segítségül az illusztrációkat, amelyek, azt hiszem, folyékonyan és érthetően beszélnek ott, ahol tollam talán akadozna.”
         A könyv megeleveníti a századelő művészeti élet nagyságainak mindennapjait. A kötetben Herman Lipót 82 rajzot közöl, de egész sor más kitűnő művész egykorú rajzát is láthatjuk: Rippl-Rónai Józsefét, Major Henrikét, Gedó Lipótét, Pólya Tiborét. A könyvhöz csatolt naplószerű írás lehetőséget nyújt arra, hogy jobban megérthesse az utána jovő nemzedék azt a kort, amely oly sok nagyságát adta a művészetnek.
         Szőcs Gyulának (1926-1986), a nagyszentmiklósi helytörténésznek, írta Herman 1970-ben: „Budapesten Bartókkal csak egyszer találkoztam, egy iskolai koncerten. Sajnos nem beszélhettem vele, pedig éppen úgy, mint Kodályról, róla is szerettem volna portrét készíteni. Kissé merev és tartózkodó ember volt. Sok élményem vele nem lehetett, hiszen hétéves korában már elkerült Nagyszentmilósról (én akkor ötéves voltam !)”

 Budapest, 1970.okt. 20.

Nagy Márton (*Bősháza 1909.03.20). Szombati-Szabó István költő a "Már" című versében a sorsot vádolva sóhajt föl: „Talán lehettem volna dóm. Kunyhó lehettem volna tán.” Ez a két sor Resicabánya szinte valamennyi református lelkipásztorára érvényes, mert tehetséges ember létükre nem volt lehetőségük kibontakozni. Dómok nem, csak kunyhók lehettek. Fároszok sem, csak pisla mécsek.
Nagy Márton református lelkipásztor, aki Resicabányán él 1953 óta (1973 őszén ment nyugdíjba), nagy tehetségű és sokoldalú ember volt. (Múlt időt kell használnunk, mert három éve ágyhoz kötött). Családos emberként a lelkészi fizetéséből nem tudott megélni, szabóskodással, másodállásban ládaszegecseléssel, kárpitosmunkával, asztalossággal s miegyébbel foglalkozott. Tehetséges festő is volt, amiről eredeti festményei, neves festők műveiről készült másolatai árulkodnak.
Nagy Márton nem a Bánság, hanem Erdély gyermeke. A Szilágy megyei Bősházán született 1909. március 20-án. Tanulmányait, a református teológiát Kolozsvárott végezte. Nem lelkészi pályára készült, de a korabeli politikának köszönhetően a képzőművészeti akadémiára nem vették föl, mert nem volt meg az érettségije. (Azt csak később tudta letenni.) Akkortájt a hazai hatóságok a magyarságot úgy tartották távol az egyetemektől, hogy vagy megvonták az iskolák nyilvánossági jogát, vagy a diákot megbuktatták az érettségin.
Nagy Mártonból így lett lelkipásztor.
Kolozsvári évei alatt egy Fleischer nevű festő műtermében tanult némi ecsetkezelést. Korabeli képei is tehetséget árulnak el. Két közös kolozsvári tárlaton is szerepelt, de ezzel befejeződött nyilvános festői pályája.

Meg sem fordult talán a fejében, hogy Resicabányán a református Templom és Iskola épületében kiállítást rendezhetett volna. (A foglalkozása eleve megfosztotta az egypártrendszer idején a hivatalos kiállítások lehetőségeitől). Az is igaz, hogy számos resicabányai fordult meg a parókián, amelynek falain állandó kiállítások voltak. Az ott lévő alkotások között a nagyon kevés eredeti kép mellett számos másolat (reprodukció) volt.

Nagy Márton reprodukciói - nagyon kevés eredeti képei közül is - túljutottak az országhatáron magángyűjtők családi tulajdonaként.
1992-ben az RMDSZ-székházban rendeztük meg önálló tárlatát, amely a helyi kábeltévének köszönhetően eléggé nagy nyilvánosságot kapott. Volt még közös kiállítása az RMDSZ-nél, a Bánsági Hegyvidék Megyei Múzeumában és a Művelődési és Vallásügyi Megyei Felügyelőség kiállítótermében. Ezek a kiállítások az akkor 83-84 esztendős idős művésznek némi lelki elégtételt nyújtottak.
Nagy Mártonnak megélhetési forrása volt festményeinek, illetve másolatainak az értékesítése. Köszönhetően a sznob kispolgári és félművelt „műértőnek”, akinek mindig olyan kell, ami a rokonának, szomszédjának, barátjának, ellenségének van. Volt rá eset, hogy egyszerre ugyanazt a képet öten-hatan is megrendelték. Van olyan másolata, amelyet már szinte álmából fölkeltve megfestett, „behunyt” szemmel is.
Jellemző tehetségére, hogy bármilyen stílusban tudott festeni. A megrendelők kedvencei közé tartozott egy-két Munkácsy, néhány Grigorescu, majd Siskin, hogy csak néhányat említsek.
Az igényesebb vásárló azonban eredeti, vagy féleredeti képet rendelt. Ez utóbbi „fából vaskarika”, azért inkább eredeti volt, mert két-három képnek az összekomponálása volt, akár a pipás-kulacsos csendélet az ablakon át látható Hortobággyal.
Nagy Márton színei meglehetősen sokat változtak szembetegségének előhaladása nyomán. Zöldhályogja (glaukoma) miatt ugyanis egyesek szerint rikítóbb színeket kezdett használni.
Nagy Márton festői tematikája meglehetősen változatos. Portrét és tájképet, csendéletet és zsánerképet egyaránt festett. Főleg olajjal dolgozott, de ügyesen kezelte az akvarellt is. Vászonra dolgozott a legszívesebben, de a giccsrendeléseket, vagy félgiccseket préselt lemezre festette. Igaz, eredetit is festett ezekre a lemezekre, mert a vászon kifeszítése, előkészítése, enyvezése, alapozása hosszabb időt vett igénybe. A megrendelőnek pedig -, az „add meg uramisten, de most mindjárt” gyakorlata szerint -, kellett a kép születésnapra, házassági évfordulóra, ajándékba.
Egyszer talán eljön annak az ideje, hogy számítógépre rakjuk Nagy Márton összes fellelhető eredeti képét s adott esetben magukról a képekről, de talán a művészről is bővebben szóljunk.
Nagy Márton lehetett volna dóm. Így - véleményem szerint - több lett, mint kunyhó, meg mécs, ha már fárosz nem lehetett. De ha egy szép villát eldugnak egy sikátorba, kevesen tudnak róla, s még kevesebben látják.
Nos, a baj az, hogy Nagy Márton mindenképp el van dugva. Eme írásnak is az a célja, hogy rejtettségéből egy pillanatra előkerüljön. Ismertessük meg az olvasóval is.

(Forrás: Makay Botond)

 

Orvos Tibor (*Lippafüred 1944.05.03). Elemi és középiskoláinak az elvégzése után a temesvári Képzőművészeti Akadémián 1965-ben diplomázik. A Romániai Képzőművészek Szövetségének tagjaként a resicabányai Művészeti Líceum tanáraként kényszerül betegnyugdíjba.
Azon festőművészek közé tartozik, aki egy életen át új megoldásokat és kifejezésformákat keres s talán emiatt nem tud megállapodni egyetlen irányzatnál sem. Borúlátó alaptermészete miatt többször is megbénul kezében az ecset s csak nehezen veszi elő ismét palettáját. Vászonra fest, de sikeresen próbálkozott az üvegre való festéssel is.
A resicabányai festők egymásközötti villongása egyik áldozatának is tekinthetjük, mert csak ritkán és alkalmasint kap önzetlen erkölcsi és anyagi segítséget.
Évek óta a nyomorgó művészek sorába sorolhatjuk, mert a létminimumhoz sem elegendő betegnyugdíjához még nem sikerült a képzőművészeti nyugdíjat megkapnia a bürokratikus intézkedések miatt.
Művészetét szinte egyáltalán nem méltathatjuk, hiszen igen szerény lakásában egyetlen műve sem található. Resicabányán számos képe hever magánkézben, de igazándiból egy-két olyan birtoklóról tudunk, akikhez viszont nem akárki léphet be a képek megtekintésére.
Közös és egyéni tárlatait csoportosítani is lehet. Megyei kiállításai vannak 1966-tól Aradon, Temesváron, Resicabányán, de közös tárlatokon is szerepel (Arad. Resicabánya, Herkulesfürdő, Szörényvár /Turnu Severin/, Kolozsvár, Nagyvárad, Konstanca), illetve külföldön Békéscsabán, Budapesten, Újvidéken és Belgrádon vett részt közös tárlatokon. Bukarestben országos tárlaton is szerepelt.
Egyéni kiállításai: Arad (1973), Resicabánya (1975,1987, 2000), Lahr (Németország 1980), Offenburg (1980), Freiburg (1981), Stuttgart (1981), Bécs (1982).
Többször is résztvevője volt a különböző alkotótáboroknak, tanulmányi és dokumentációs kirándulásoknak Magyarországon és a korabeli Jugoszláviában.
Orvos Tibor művészi neve több esetben is Orvos Tiberius.
(Forrás: Makay Botond)

Sarkadi Mihály András (*Resicabánya 1927.11.27. - †Resicabánya 2004.08.19). Egy életen át sok érdekes dologra jön rá az ember. Nevezetesen arra is, hogy a kisemberek között is vannak nagyemberek. Kis emberek, mint Sarkadi Mihály is volt, de mégis - a legcsekélyebb nagyítás nélkül állíthatjuk - nagy volt. S ha nem túlzottan lett volna szerény, akkor nagyságáról más is tudhatna. Többen, vagy talán sokan is tudhatnának.
A Resicabányán, 1927. november 27-én született és a 2004. augusztus 19-én meghalt Sarkadi Mihály műszaki rajzolótechnikus volt. Emellett csupán kedvtelésből rajzolgatott, festegetett.
Ügyesen forgott kezében a ceruza és a szénrúd, de a színes kréta és az ecset is. Az is mindegy volt számára, hogy az ecsetet vízbe, temperába vagy olajba mártja.
Képzőművészetének volt egy „hálátlan” ága, amelyet nagyon sokszor gyakorolt. Gobelin-vászonra rajzolt megrendelésre, de ezt is szinte kizárólag szívességből tette. Gobelin-rajzait Dercze Ferenc varrta ki legtöbb esetben, illetve még mindig van néhány rajza, amely épp munka alatt van a Dercze Ferenc kezében.
Gobelin-rajzai közül elsőnek említhetjük a resicabányai református Templom és Iskola épületét, vagy Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című munkáját. De ahány temploma van Resicabányának, azokat Sarkadi Mihány mind vászonra „vetítette”. Evangélikus, római katolikus, görögkeleti, görög-katolikus templomok. De a görögkeleti és főleg a római katolikus templomokért „kiment” a megye városaiba, falvaiba is. Ez legtöbb esetben úgy történt, hogy e sorok írója, vagy más lefényképezte a gobelinbe álmodott épületet, Sarkadi Mihály, pedig fénykép alapján rajzolt vagy akár színezett is.
Életének egyik főműve a resicabányai római katolikus egyház számára gobelin-vászonra megfestett tizenöt stációból álló keresztút, amely ha elkészül a govondári Szentháromság Plébániatemplomba, vagy az említett gyülekezethez tartozó Szent Ferenc és Klára Kápolnába kerül. (A kivarrás egy közösség munkája).
Sarkadi Mihályról elmondhatjuk, hogy szinte makacsul szerény ember volt, hiszen nem sikerült elérni vele azt, hogy egy kiállítás erejéig be lehessen mutatni tágabb körökben.
Rajzainak és grafikáinak egy része a resicabányai RMDSZ székházat díszíti. Itt csaknem húsz munkája van. Ezek között vannak a város irodalommal, művészettel (Szombati-Szabó István, Streleczky Sándor, Nagy Márton), közművelődéssel (Cziczeri Béni, Incze Ferenc, Dercze Ferenc) foglalkozók képmásai illetve nemzetünk történelmének kiemelkedő alakjai (Szent István, Hunyadi János buzogánya, Mátyás király, Petőfi, Kossuth), színhelyei vagy eseményei (Kereszthegyi emlékmű, Ópusztaszer, az aradi Szabadságszobor).
Olajképei a családja birtokában vannak, illetve ki tudja hány más számára ajándékozva.
Amíg megjelent, addig grafikusa és karikatúristája is volt alkalmasint a Délnyugatnak, ahol grafikai szerkesztőként szerepel az impresszumban.
Sarkadi Mihály, ahogyan nem volt nagyhangú ember, nem volt nagyhangú politikus vagy egyháztag, illetve református presbiter sem. Véleményét mindig csendesen mondotta el.
Véleményünk szerint minden munkája egyben a véleményét is tükrözi. Véleményei, pedig akár hitvallásoknak is tekinthetők. Hiszen irónnal, krétával és festékkel többet tudott és akart mondani, mint szavakkal.
Bár még néhány templomot le kellett volna rögzítenie a gobelin-vászonra, de munkássága így sem torzó, hanem egy kerek egész. És sokatmondóan kerek. És sokatmondóan egész.
Aminthogy a 77-es szám sem kerek, hanem egész, mert a végtelent, illetve a örökkévalóságot fejezi ki.
Forrás: Makay Botond (2004. augusztus 20.)

Uitz Béla, (*Mehala, 1887.03.08. - †Budapest, 1972.01.26.), festő, grafikus. Sokgyermekes parasztcsaládban született. Három évig géplakatosként dolgozott. 1907-ben a bp.-i Iparművészeti Iskolában, 1908-tól 1914-ig a Képzőművészeti Főiskolán tanult. 1914-ben a fiatalok kiállításán a Nemzeti Szalonban festői szénrajzaival aratta első sikerét. Ezután Olaszországba utazott. 1915-ben a sógora, Kassák Lajos körül csoportosuló antimilitarista művészek közé tartozott. Folyóiratukban, A Tettben jelentek meg expresszív tusrajzai. 1916 nyarát a kecskeméti művésztelepen, kiállításon, női portréja aranyérmet nyert. 1916 nyarát a Kecskeméti Művésztelepen töltötte (Almaszedők, 1916, MNG). A Ma folyóirat társszerkesztője, e lapban jelentek meg rajzai, kiállítási kritikái. Cézanne, Goya, Picasso és a Nyolcak hatottak művészetére. Expresszív, monumentális tusrajzai barátjának Nemes Lampérth Józsefnek hatását is mutatják. A m. aktivisták legjelentősebb képzőművész egyéniségévé vált, stílusa 1919-re teljesen kiforrott. A Tanácsköztársaság idején a Művészeti Direktórium tagja volt. Monumentális falképtervekbe kezdett a parlament részére (Építők, 1919, MNG; Halászok, 1919, MNG; Emberiség, 1920), toborzó plakátot készített (Vörös katonák, előre, 1919, MNG); megszervezte az új típusú művészképző iskolát, a Proletár Képzőművészeti Tanműhelyt, dekorációs pannókat festett május elsejére a Hősök terére. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták. 1920-ban Bécsbe emigrált és az újjászerveződött Ma körben folytatta tevékenységét. A kubista formaeredmények, a hideg-meleg színek problémája még fokozottabban foglalkoztatta. Témáit leginkább környezetéből merítette. Műveiből rendezték a Ma X. kiállítását Bécsben. Megjelent 8 lapból álló rézkarcalbuma Versuche címmel. 1921-ben Berlinen keresztül Moszkvába utazott. 1921. jún.-ban részt vett a Kommunista Internacionálé (Komintern) III. kongresszusán, belépett a KMP-be. Hatott rá az orosz konstruktivista művészet, később Bécsben Rodcsenko nyomán formaanalízisekbe kezdett (Analízis sorozat, 1922, Skót Nemzeti Galéria). Ez a bécsi és moszkvai látképek expresszív színes tusrajzai mellett a konstruktív hatás erősödését hozta. 1922-ben Bécsben szakított Kassákkal és az elkötelezett művészet jegyében Komját Aladárral megindította az Egység c. folyóiratot. A m. proletárművészet első jelentős grafikai sorozatát (General Ludd, 1923, MNG) az angol gépromboló mozgalom történetéből vett témából készítette el expresszív-konstruktív stílusban. Monumentális freskómegbízás reményében Londonba indult. 1924. okt.-től két évig Franciaországban dolgozott. A párizsi emigráns szervezetben széles körű proletkultos tevékenységet fejtett ki. Sorozatokban rögzítette párizsi élményeit: városképek gótikus épületekről készített tanulmányok, gyűlésrajzok. A Francia Kommunista Párt megbízásából politikai rajzsorozatot készített (Az imperialista háború ellen). 1926 nyarán a dél-franciao.-i Collioure-ban készítette nagyméretű, alapszínekre, ellentétekre épülő színes tusrajzait. Művei, cikkei többségében ~ vagy B. U. aláírással jelentek meg a párizsi Clarté c. folyóiratban. 1926 okt.-től a SZU-ban élt, az új típusú moszkvai főiskola, a Vhutein tanára volt (1927-30). Ünnepi dekorációkon, a Kultúra és Pihenés Parkjának kialakításán dolgozott, hagyományos képzőművészeti tevékenységre kevés lehetősége maradt. A proletár realizmust, a tömegművészetet és a térbeli művészetek szerves egységét megvalósítani akaró, később formalistának bélyegzett Oktyabr művészcsoporthoz tartozott. 1930-ban a Vhutein bezárása után a Forradalmi Írók és Művészek Nemzetközi Szövetségének titkáraként működött öt évig. Rajztevékenysége ismét előtérbe került. Újságpapírra készítette, a monumentális fejek egész sorát szín- és formatanulmányul, a realista ábrázolás típuskeresése jegyében, freskómegrendelés híján (Sallai, 1932, Leningrád, Ermitázs). 1933-ban a krími szanatóriumban kezelték, ekkor rajzolta tollal utolsó, expresszív tájsorozatát. Egyre inkább foglalkoztatták a freskófestés kérdései, falképvázlatokban rögzítette monumentalista elképzeléseit. 1936 őszétől Kirgíziában megbízást kapott a frunzei Kormányzósági Palota murális dekorációinak elkészítésére. Kis kollektívájában együtt dolgozott O. Pavlenkón kívül Mészáros László szobrásszal. A kirgiz népművészet és sajátos embertípus tanulmányozása után, melyet számos rajz örökített meg, a klasszikus reneszánsz tradíciót követve láttak munkához. ~ az 1916. évi kirgiz felkelés történetét ábrázoló freskón dolgozott (karton, 1937, MNG). 1938-ban koholt vádak alapján letartóztatták. Egy év múlva tért vissza Moszkvába. A Szovjetek Palotájának díszítésére alakult freskóműteremben tevékenykedett egy kollektíva élén. A szocializmus építése, majd a sztálingrádi csatának témái foglalkoztatták. Művészete egyre inkább megmerevedett. A proletariátus harcának megörökítését tervezte befejezetlenül maradt utolsó freskókartonján (Láncoktól a csillagokig, 1959-70, Moszkva) 1970-ben végleg visszatért Mo.-ra. Csak korai tevékenysége kapcsolódott szervesen a m. képzőművészethez, melyre így is, aktivista stílusával, műveinek drámai erejével, biztos formaépítésével, az izmusok tanulságait magába olvasztó realizmusával és michelangelói ihletésű monumentalitásával termékenyítően hatott. 1969-ben a MAFILM portréfilmet készített róla (rendezte: Kis József). 1978-ban múzeuma nyílt Pécsett. - Irod. Kassák Lajos: U. B. kiállítása (katalógus, Ma, 1920. nov. 15.); Hevesy Iván: U. B. (Nyugat, 1922); L. Bazalgette: B. U. (katalógus, Galerie d'art Clarté, 1925); Mácza János: B. U. (Moszkva, 1931); E. Holosztyenko: B. U. (Harkov, 1933); Uitz-Album (bev. Münnich Ferenc, Bp., 1967); Németh Lajos: U. B. művészete (Kritika, 1967. 11. sz.); U. B. kiállítása a szovjet múzeumokban és a művész tulajdonában levő művekből (katalógus, MNG, 1968, bev.: Mácza János); Rózsa Gyula: U. B. (Népszabadság, 1968. nov. 27.); Stambok, A.: Művész, akit a forradalom szült (Művészet, 1969. 5. sz.); Dénes Zsófia: U. (Élet és Irod., 1972. 6. sz.); Bajkay Éva: U. B. (Bp., 1974); Kontha Sándor: U. (Vár egy új világ, Bp., 1975); Bajkay Éva: U. (Mappa, Bp., 1977); U. B. múzeuma (katalógus, Pécs, 1978). - Szi. Ék Sándor: Mába érő tegnapok (emlékirat, Bp., 1967); Hidas Antal: Az öreg U. B.-ról (vers, Cseresznyefák, Bp., 1978).
Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon, 1000-1990