Bánság (temesi), közönségesen bánát. A mai Temes, Torontal, Krassó-Szörény megyék és vidékük a mohácsi vész után a török uralom alá jutottak s midőn a passzarovici béke (1718) útján a magyar király visszaszerezte, nem lettek az államba bekebelezve, hanem 11 vidékre osztva, s mint «temesi bánság» a bécsi kormánynak alárendelt bánsági igazgatóság által katonailag kormányoztattak. Mária Terézia 8 vidéket kivett a katonai kormányzás alól és polgárilag, de azért abszolút módon igazgatta, a többi háromból pedig a bánsági katonai határőrvidék keletkezett. Az országgyűlés többször felszólalt ez alkotmányellenes állapotok miatt, mígnem az 1741. XVIII. t.-c. által a polgári igazgatás alatt levő terület az állam rendes közigazgatási szervezetébe bevétetett. De e területet, némely más résszel egyetemben, a forradalom után ismét elszakasztották az országtól és (szerb vajdaság, temesi bánság címmel) Ausztria koronaországa lett; végre az 1860 októberi diploma a visszacsatolást újra elrendelte. A különállás mind a két esetben jogosulatlan volt. A magyar állam úgynevezett mellék- vagy hűbéres országainak ez aránylag kis területe közvetlen magyar kormányzás alatt állott, hogy az állam így hatalmát és jogait könnyebben érvényesíthesse. E területet végvidéknek, végvárnak és végvidéki bánságnak nevezték. Különösen nevezetesek voltak a (szörényi és macsói) bánságok, melyek már egész kis tartományokat képeztek, amaz Szerbia és Bosznia között, ez pedig a régi Kis-Oláhországban. A végvidékek kapitányai, illetve bánjai, országbárói ranggal bírtak.
Forrás: Pallas Nagy Lexikon
Bánság, a középkori magyar állam déli határainak külső védelmét biztosító tartomány. A ~ok láncolatot alkottak a Száva-Duna összefolyásától az Olt torkolatvidékéig. A katonai és polg. ügyek irányítója a kir-nak közvetlenül alárendelt bán (aki zászlósúr) volt. A ~ a nevét rendszerint a várról kapta, amelyben a báni székhely volt. Így volt a barancsi, bodonyi, jajcai, kussói, macsói, nándorfehérvári, ozorai, sói, szörényi, szrebernyiki és a Horvát-Szlavón-Dalmát ~. A török hódítás fokozatosan fölszámolta a ~okat, s az intézmény 1521: a nándorfehérvári, 1524: a szörénytornyai, 1527: a jajcai vár elestével megszűnt - Az utóbb alakított karánsebesi és temesi ~ot belső határvédelmi célokra szervezték, míg az 1921. X: a Lajtabánság megalakítása próbálkozás volt Ny-Mo. m. voltának megtartására.
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon

Temesi bánság.
A Temesi bánság (német nevén Bánát) a századfordulós Temes, Torontál, Krassó-Szörény vármegyék és A Temesi Bánság.környékük területét foglalta magába. Ez a tartomány a mohácsi csatavesztés után török uralom alá került. Több mint másfél száz éves török fennhatóság végén az 1718-ban között pozsareváci békében a Porta lemondott a Temesköz birtokáról, ami a magyar király uralma alá került. III. Károly a visszaszerzett területet nem csatolta Magyarországhoz, hanem 11 vidékre osztotta fel, s Temesi bánság néven a bécsi kormányzatnak rendelte alá. A bánság ezután a kormányzatnak alárendelt Bánsági Igazgatóság által katonailag kormányzott terület volt. Mária Terézia 1751-ben 8 vidéket kivett a katonai kormányzat fennhatósága alól, s azokat polgárilag abszolút módon kormányozta. A maradék 3 vidékből Bánsági katonai határőrvidéket szervezett. A magyar rendek az országgyűléseken többször tiltakoztak a bánsági területek ezen „alkotmányellenes” állapota ellen, s követelték a tartomány Magyarországhoz csatolását.
Mária Terézia az 1778. évi királynői rendeletében teljesítette kérésüket és a polgári igazgatás alatt lévő területet Magyarország közigazgatási szervezetébe visszacsatolta. (E területekből alakultak Torontál, Temes és Krassó vármegyék.) A Bánsági határőrvidék továbbra is a bécsi Haditanács fennhatósága alatt maradt. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után ismét elszakították a bánsági részeket Magyarországtól, és Szerb vajdaság, valamint Temesi bánság néven Ausztria koronatartományává tették. Ferenc József 1860. évi Októberi Diplomájában újra elrendelte Magyarországhoz való csatolását, így e területen a vármegyék ismét megalakultak. 1873-ban, a XXVI. tc. alapján a Bánsági határőrvidéket is polgári közigazgatás alá vonták. A bánsági ezredek legnagyobb része Torontál megyéhez, kisebb részük Temes illetve Szörény megyéhez került.

Forrás: História 1992/01, Kovács Éva
Bánság, Bánát (n, sz, r: Banat): a Maros, Tisza, Duna és az erdélyi hegyek által közrefogott vidék, az 1876-1918 közötti Torontál, Temes és Krassó-Szörény vármegyék területe. A honfoglalás kora óta magyarlakta terület, a középkorban síksági részét Temesköznek nevezték. Ebben az időben viszonylag sűrűn lakott táj, bár oszmán-török beütések már a 14. sz. végétől fenyegették déli vidékeit. Temesvár eleste (1552) után fokozatosan elnéptelenedett és a vár visszafoglalásáig (1717) teljesen elvadult az egykor gazdag és termékeny mezőgazdasági terület. A török kiűzetése után a bécsi kormány nem ismerte el a régi birtokosok jogi igényeit, hanem a háborúk tetemes költségeire hivatkozva az egész vidéket kincstári tulajdonnak nyilvánította. Nem kebelezte be a magyar királyságba, hanem 11 vidékre osztva Temesi Bánság néven katonailag Bécsből kormányozta (Temeswarer Provinz, Banatus Temesvariensis). Az első évtizedekben - csekély kivétellel - csak német katolikus telepesek költözhettek be a Bánság-ba. Mercy tábornok, az első katonai parancsnok, nagyszabású mocsár-lecsapolási és folyamszabályozási munkákat indított meg. Először rokkant és kiszolgált katonákat telepítettek le, majd 1724-től toborzott német telepesekkel folytatta a betelepítést. A Bánság német lakossága szinte az egész német nyelvterületről gyűlt össze. Egy időben kényszertelepítés is folyt. Ausztriából kitoloncolt bűnözőket és nem kívánatos társadalmi elemeket költöztettek be a területre. A második nagy telepeshullám az 1763. évi Mária Terézia-féle benépesítési törvénnyel kapcsolatos. II. József alatt is történt jelentős német bevándorlás, sőt 1799, 1802, 1808 és 1812-ben is érkeztek kevés számban németek. 1720-1740 között a németekkel együtt kisszámú olasz, spanyol és francia telepes is bevándorolt, akik hamarosan elnémetesedtek. Szerbek kevesen a török hódoltság alatt is laktak a vidéken, 1740 után pedig a Maros és Szeged vidékéről a Dél-Bánságba húzódtak le, illetőleg 1751-ben a tiszai határőrvidék feloszlatása miatt telepedtek le Kikinda környékén. 1737-ben kaptak engedélyt a bevándorlásra a törökök elől Olténiából menekült katolikus bolgárok. A románok már a 15. sz-ban is éltek a Temesközzel határos keleti hegyvidéken, a 18. sz. folyamán telepítés és önkéntes vándorlás következtében a Bánságban mindenütt falvakat alapítottak. A 18. sz. végétől Torontál és Temes vármegyék déli részén szlovák, a 19. második felében Krassó-Szörényben cseh falvak is keletkeztek. Különös színfolt a Karas folyó felső völgyében a szerb-bolgár határról származó délszláv népcsoport, a krasovánok. Ezek valószínűleg az 1740-es években vándoroltak mai lakóhelyükre. A sokféle telepítési akció következményeképpen a Bánság a történeti Magyarország legtarkább nemzetiségű tájává lett, a magyarok azonban csak a legutolsók között települhettek le e vidékre. Bár a török kivonulása után spontán több ezer magyar költözött be a kialakuló városokba (Temesvár, Becskerek, Versec stb.), helyzetük csak akkor változott, amikor 1778-ban Pancsova, Fehértemplom és Karánsebes központtal szervezett német, szerb, illetőleg román határőrvidékek kivételével a Bánság közigazgatásilag visszakerült Magyarországhoz. A magyarok idetelepítését, a nemzetiségektől eltérően, csak kis részben a kincstár, nagyobbrészt földesurak szervezték. A földesúri telepítések jelentős hányada szerződéses dohánykertész község volt. Közülük számos csak néhány évig állott fenn, lakosságuk szétszéledt, máshova települt. 1781-ben Békés vármegyei reformátusok költöztek Ittebére, 1782-ben felső-magyarországi katolikusok Csókára, 1783-ban a Heves vármegyei Erdőtelekről jött telepesek Párdányban szálltak meg, de a Béga gyakori áradásai miatt Ótelekre és más községekbe költöztek át. A 18. sz. végén jött létre tiszántúli és sárközi református magyarokból Végvár (Rittberg). Alföldi magyarok, elsősorban Szeged vidéki, Csongrád és Csanád vármegyei dohánykertészek alapították Szaján (1804), Magyarszentmárton (1806), Majláthfalva (1819), Gátalja (1823), Udvarszállás (1835), Magyarszentmihály, Ürményháza (1840 k.) és más községeket. 1817 után nem magyar telepes már csak szórványosan került a Bánságba. 1867 után folyamatossá vált a magyar telepítés - közben 1873-ban a határőrvidéket is megszüntették - és a Bánság a korabeli Magyarország telepítési akcióinak csaknem kizárólagos színterévé vált. 1876-ban települt Felsőmuzsaly és Torontálkeresztes magyarsága. 1881-ben Szapáryfalva tiszántúli reformátusokból, 1883-ban Hertelendyfalva, Székelykeve és Sándoregyháza bukovinai székelyekből, 1891-ben Újszentes (Vadászerdı) Szentesrıl, 1893-ban Nagybodófalva Makó és Szeged vidéki reformátusokból, 1894- ben Igazfalva Békés és Csongrád vármegyei agrárproletárokból, elsősorban kubikusokból. 1890-1913 között még 16 Bánsági községbe költöztek be kisebb vagy nagyobb számmal magyarok. 1920-ban a trianoni békeszerződés a Bánság északi és keleti részét Romániának, a nyugati és déli részét Jugoszláviának [Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak] ítélte, csupán kis északi csücske maradt Magyarország területe. A jugoszláviai németeket a második világháború után kitelepítették. A romániai Bánság-ban a falvakon kívül a nagyobb városokban és a resicai iparvidéken újabban odaköltözött magyar munkásság is él. (K. L. 63-66.)
Forrás: Erdélyi helynévkönyv